Szonett

Mit sem gondolva másra, a világra,
szerelmi-csatánk a hajnalokba nyúlt,
éjszakákon át csak nekünk tombolt, dúlt,
gyümölcsbe fordult bimbózó virága.

A vitánk könnyen váltott kacagásba,
nem ismertünk terhet és bénító súlyt,
ó, mily varázslatos volt Véled a múlt,
mindent felcsókoltam arany-lapokra.

Mily mesésen szép most nékünk a jelen,
hogy írok, szép kezed ül a kezemen,
mit mondasz, súgsz-búgsz nekem, csupa remény.

A múltban mit Tested tanult testemtől,
lelked mondja tollba a szeretetről,
Tőled lesz, születik most e költemény.