Ki meri mondani, hogy most vége van,
és nem szép szín a fekete, a fehér,
piros a vérem, hullámzik kék tavam,
lesz itt még tavasz, lesz a fán új levél.

Mert jól tudja, aki tapasztalt és bölcs, 
lombok közé bújnak nyárban az ágak,
roskadnak, lehúzza őket a gyümölcs,
ízek kényeztetik akkor majd számat.

Igaz, a felhők szürke orma vár ma,
rövidek napjaim, kezem is fázik,
de kétség a hitemet nem gyalázza,
jön még kikelet, egy még szebb, egy másik.

Meghajlok most, mint őszi szélben a gaz,
a lombtalan bokrok most engem ölelnek,
ők adják lelkemnek a reményt, a vigaszt,
zöld ruhát fércelek idebenn kertemnek.

Hagyom, hogy a télben is megigézzen,
újra lássam, érezzem édes illatát,
a forró csodákat újra idézem,
amit ész fel nem fog, és mit szem nem lát.

Harcol, küzd a magány szobámban, bennem,
de bátorságot másnál nem keresek,
fagyoskodva költöm, írom le versem,
magamban gyújtok másoknak meleget.

2014. november 26.