Alig kaptam levegőt, amíg felértem a hegyre, hol halottaink nyugosznak. Temetés volt. Amikor a záró éneket kezdtük énekelni: „ Ez a nap is csendesen, megint elmúlt Istenem, Semmi bajom nem esett, szent karod védelmezett” , olyan mélyről jövő fájdalom fogott el, hogy elsírtam magam. Elhagytam a gyásznépet és hozzád mentem. Minden este elénekeltem neked, hálát adva Istennek.

         Igen! Sírtam sírhantodnál. Bátyám utánam jött. Ő is felzokogott. Majd jött nővérem. Határozottan, erélyesen rám szólt, ne sírjál! Megláttam, hogy Juliska is itt van, és eszembe jutott az utolsó imádságunk. Mi Atyánk ki vagy a mennyekben… És innentől kezdve már csak beszélgettem veled. Halkan, magamban.

         Tudod, mikor veled beszélgetek, elfeledkezem mindenről. Elmúlik a fájdalom, az életkor, a rossz dolgok. Eszembe jutott az első karácsony, amikor Jencit kihoztuk az otthonból. A közeli és távoli ismerőseink felhőköltek. Épp egy nyomorékot? Hisz annyi a szeretetre éhes, egészséges gyermek is. Miért nem közülük választottunk?

         Mert mi ketten megéreztük, hogy a nyomorék is ember. Ma is látom bugyuta kis arcocskáját, mosolyát.  Van egy pont, amikor a szépség és a csúfság találkozik. Ekkor elmúlik a csúfság, és csak a szépség marad. A csúfság szépsége. Emlékszel Kati Imrére? Mindenki azt mondta rá, csúnya, mint az ördög. Ha viszont a szemébe néztünk, az ördögi csúfságból angyali szépség lett. Hogy van ez? Miként láthatjuk a csúnyaságot szépnek? Istennek hála, hogy látásunkat így adományozta.

         Előkerültek régi-új fényképeid. A régieken daliás, észbontó férfiú ölel, az újakon csonttá-bőrré fogyott arcod néz rám. De elég egy gondolat, egy szó, amit hallani vélek: „amikor még együtt voltunk„ ! és én máris omlok a karjaidba. A fiúnak mondom, ha férfi leszel, ilyen legyél. Hogy az asszonyod is megvesszen érted, érted?

         Tehetséges, ígéretes focista voltál. Látod e, hogy lassan szitok szó lesz a foci. És az olyan  “apró lények „  akik ifiként nagyok voltak, de felnőttként más világot választottak – te például a munkát, és engem – egy percre se hidd, hogy felejteném, mit adtál fel értem. Valahol egyszer valaki kiigazított, miszerint nem focizhattál a Vasas pályán Göröccsel, mert ő nem rugta a labdát soha a Vasasban! De én tudom, hogy ifiként ott focizott. És ott voltam azon meccsen! Soha nem bántad meg, hogy feladtad.

         Szeretlek ezért, és a nekem hozott gyönyörű szép világért, benne a sok-sok szépséges nyomorék emberrel… Ez a szeretet táplál engem.

         Más gondok, más problémák, és Jenci is halott, én mégis, ebből is tudok meríteni.

Tavasszal kis unokánk születik.

         Visszajövök még, mert , tudod, mikor veled beszélgetek, elfeledkezem mindenről...