Szerepen, a mi templomunk,
Nem oly’ templom, mint a többi.
Várunk, hitünk, szép otthonunk.
Bármi’ gőg azt le nem dönti.
Őseinknek lelke szólal,
Minden egyes kőből, fából.
S mind azt zengi ékes szóval:
Isten itt van… bárha távol.
Leülök hát, körbe nézek,
S hallgatom e csöndes szókat:
Rám hajolnak szép remények,
S mézét érzem ősi csóknak.
Százkilencven éve áll már,
S úgy áll, mintha szikla volna.
Nem törve azt bármi’ ármány,
Habár sok harc átkarolta.
Látott férfit vérző sebben,
S asszonyt, aki könnyben ázott.
Látott árvát, elfeledten…
S volt olyan, mit meg se látott.
Hallott sírást, jaj-szavaktól
Tűzdelt fájó zokogásban.
S folyt a jajszó bús ajakról,
Folyt az egyre, zabolátlan.
Meg se rezzent, sőt, a bajban
Ajtajával hívni tárult.
Ülj le… – így szólt mély szavakban. –
Isten itt van, bárha másutt.
Örömöt is látott bőven,
S zengte át e nagy határon.
Néha úgy állt ott a csöndben…
S örömkönnyben hányszor ázott.
Belépve a csönd vár mégis…
S mennyi emlék zúg e csöndben:
Néha bánat, néha szép is,
S néha messzi… messzi röppen…
Szerepen, a mi templomunk,
Nem oly’ templom, mint a többi.
Isten itt van… nem álmodunk…
Állj meg néha… megköszönni.
Rácz Endre ©
2016 09. 29. Szerep
