Mécsesünk lángokat meghazudtoló
fénye, tüze messzire világít,
mert végül mindig győz a jó,
plebeusok maradunk már a halálig.

Az őrült sors olykor vágtat velünk,
küzdünk, harcolunk akár az űrön át,
aztán lehiggadunk, elcsendesedünk,
de halkan is féltjük az embert, a hazát,

Mintha látszólag nem történne semmi,
de fortyognak a lelkekben a haragbugyrok,
már élni rettegünk, de félünk meghalni,
bennünk a válság, mit a hatalom fakasztott.

Látszólag mintha nem történne semmi,
de rebellió dúl a szívekben,
a makro-világot tán lehet szeretni,
de a szegénység vicsorít ránk idelenn.

Szobánk mélyén magunkban lapozva
írunk, zizegve nő a „hős” papírhalom,
mintha a lapokon géppuska szólna,
ez már a csendes forradalom.

2013. november 4.