Minden kis feladat még felemel,
hiszem, hogy napomnak értelme van,
a munka, az akadály nem teher,
bár tudom az élet mily céltalan.

A kéz és az ész még szorgoskodik,
pedig fáradtan már magam vagyok,
kiürült a szívem, fogy már a hit,
mily boldogok is a tudatlanok.

Mint a végzetet látó nagybeteg,
kinek az öröm már rég hiánycikk,
miért kiáltok még a többinek,
jaj emberek, a lényeg hiányzik.

Talán engem már senki meg sem hall,
de könnyes szemem a menny felé tör,
vergődök, mint a partra vetett hal,
mert folytatásnak kevés egy gödör.

Szegett szárnyaim újra növesztve
lelkem a mindenséget kergeti,
szabadon zuhanok végtelenbe,
a szeretet szikrája isteni.

Mért is biztatom  az emberi fajt,
csak egy pillanata a rajt és a vég,
a haldokló Nap majd utolsót sóhajt,
és magába dől a fénytelen ég.

2014. 02. 25.