Kihunyt az a nap és meghalt az alkalom,
nem mesélsz nekem korhadó padodon.
Vérfürdőbe vittek egykor a vonatok,
karod kiöntött ágyúkat vontatott.

Értetlenül lettél másokért bűnhődő,
tanúnak jelölt ki vádlón az idő,
mely alattomosan már hozzám szelídült,
de a mulandóság krónikus, idült.

Unokának szegődtem, emlékezőnek
Hozzád, lovamként szolgált csontos térded.
Az ökreid vonszolta vén Göncölszekér,
ha esténként beláncolt kapumhoz ér,
vágyaid, álmaid tovább álmodom,
szólok hozzájuk rekedtes hangodon.

Velem a jelenben tetted, mozdulatod,
mi a mérges mezőkre rozsdásodott.
Mert enyém a jussod, e fércelt örökség,
élet, az elém vetett, véletlen lét.
Most, kétezer-tizennégy kifosztott nyarán
mért hallgatsz mélyen a földben Nagyapám?    

 2014. június 3.