Fura időjárásunk van az idén. Hol megfagyunk, hol szinte elpárolgunk a nagy melegben, máskor pedig bőrig ázunk.

    Isten haragja, mondják az öregek. Az emberi felelőtlenség, a felmelegedés okozza, mondják mások. Ám azoknak, akik szerény keresetüket, nyugdíjukat a mezőgazdaságban termelt zöldséggel, gyümölccsel akarják kiegészíteni, mindegy, hogy mi az ok. Ők az okozatot sínylik meg.
Nézem a sok elgyötört arcot. Mentenék a még talán menthetőt.  Lefagyott a barack, jég verte a cseresznye, a meggy.  Az áztatott földből már másodjára fordulnak ki a veteményesbe ültetett palánták.  A meggyszedők három-négy maroknyi meggyből tudnak egy-két szemet kiemelni és ládába rakni. A többi, mind selejtes.  Fásultan, konokan nyújtják kezüket és szedik marokba újra-, és újra a gyümölcsöt. Hátha még akad egy ládára való legalább. Ám a ráfordított költségek 10 %-a sem jön vissza. A munkával töltött időről nem is beszélek, sem annak az eszmei díjáról, „csak” a metszetés, permeteztetés áráról. Édesanyám is, és sokan mások is így jártak.
Ha így folytatódik nem lesz se paradicsom, se paprika, se sárgarépa, se petrezselyem, se hagyma, de még csak burgonya sem. Mi kerül a szegény ember asztalára? Mit adnak a gyerekeiknek enni zöldség, gyümölcs és befőtt helyett? Hisz épp azért dolgoztak, hogy mindezt ne a boltban kelljen méregdrágán megvenniük. Sokan nem is bírják megfizetni.  Itt Szabolcsban a legkevesebb az átlagbér. Az élet pedig egyre drágább, és még mindig sok a járványhelyzet miatt munkanélkülivé vált emberek száma is. Mi lesz a családokkal holnap és azután?

   A választ nem tudom. Az elém táruló valóság megnehezíti, hogy higgyek és reménykedjek egy megváltó csodában.  Ám ott legbelül mégis várom a magam csendes módján, hogy Isten szeretete is megnyilvánuljon, a haragja mellett, hisz ezek az emberek ezután is ott lesznek, és új reménnyel ültetnek, vetnek a földeken.