Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Kárpát-Medencei Újságírók Egyesületének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Soltész Irén
  szerkesztő
Takács Mária
  szerkesztő/admin
Polonkai Attila
Hollósi-Simon István

  webadmin

Kiadványok




















































































 

Jelenlegi hely

A Mennyei sereg

Eternity
Eternity képe

Amikor az Édesanyám meghalt, magamra maradtam. Sétálni indultam, magam sem tudom merre mentem, csak ne legyek otthon egyedül, azért. Ahogy magam előtt figyeltem az utat, megpillantottam egy félarasznyi kékruhás női szoborszerű tárgyat, olyan angyalformának tűnt első látásra. Éreztem, tudom, nem találtam, valaki küldte nekem! Azóta itt áll az  íróasztalomon, őrzi álmomat, vigyáz rám. Ez a kis "Angyal" ihlette a következő balladámat. Fogadjátok szeretettel.

 

ballada

Szólnom kell, szólnom, már nem hallgathatok,
mert a némaságtól rögtön meghalok!
Kimondva létezés, s megváltás a szó,
az élet óceánt átszelő hajó.
Bensőm sóhajától vitorla feszül,
dagadt szürke vászna, napfénytől hevül.
Ólomszín felhőit, görgeti a szél,
könnyeső függönybe vész a messzeség.

Viharától görbül, villámától zeng,
vonaglik vergődve, imbolyog a test!
Fültépően dörren, recsegve hasad,
égnek szablyájától százfelé szakad!
Látomás tüzében, csupaszon mered,
árbocot dárdaként, magasba szegez!
Haragos hullám, sötéten háborog,
hited, a szilárd, részegként támolyog.

Szólnom kell, szólnom, mert valami megfojt,
ha ott bent maradna, tüdőmön a folt.
Mint aki tüsszentve, krákogva hörög,
vékony selyempapír, mely légben pörög.
Vulkán gejzírként, tör föl az indulat,
kopársággá forráz, szikla ormokat.
Képmásod tükrén, látod ábrázatát,
alkony hinti rá, lepel katarzisát.

Komor makacsságod sosem alkuszik,
felhőkig szórja parittya köveit!
Dühtől megkövült, a bőszen hajigált,
talajba döngölve, hullik vissza rád!
Lábad zsibbadt, béna, nem lép már csak vársz,
lidérces rémálom, játékává válsz!
Malomkőnek vélt, az irdatlan halom,
Iszonyatost döngve, súlyt a hátadon!

Erős széles vállad, véres, roskatag,
a küzdelem eldőlt, s maradtál magad.
Utoljára lobban, benned büszkeség,
s te nem tagadod, tiéd a veszteség.
De lám, Érkezik, a „Mennynek serege!”
Körül vesz, takar, óvó szeretete.
Ahogy rád borulnak, érzed melegét,
áldással ápolják, szíved mély sebét.

Földig hajladozva, akár karcsú nád,
fogják föl pajzsként, csapások záporát.
Érzed, hogy lök, lódít, sírva taszigál,
Nem, nem maradhatsz itt, téged, van ki vár!
Nézd, nézd, ott távol, keserű emberek,
valamennyi szempár, egyfelé mered!
Mind - mind téged lesnek, mikor érkezel?
Léted senki földjén, bolyong, vesztegel!

Maszatos arcú, pityergő angyalok,
kerestek, rád leltek, karolják karod.
Göndör, gyűrűs fürtjük, széltől lengedez,
arcodhoz simít, még érted esedez;
- Atyánk, add irgalmad, tárd ki kapuját!
Engedd, hogy kísérjük, meglelve honát,
mit te teremtettél, s emberként nem ért!
Hozzád fordult, s kérlel, segítségedért!

Látja, tétlen vagy, hiába sok fohász.
Kigúnyol az ördög, nincs feloldozás?
Súlyától földre dől, csendben leomol.
 Hétrét görnyedve, kétkedve kóborol.
Te, reánk bíztad, hogy, ne hagyjuk el őt!
Küldetésünk lett, védjük az esendőt!
Lásd URAM, mi tesszük, rendületlenül!
Nem, hát sírunk véle, tehetetlenül.

Mondta a kis csöppség, tanácstalanul
kisírt kék szemekkel, az Úrhoz fordul;
- Emlékezz, volt egy ember, te küldted őt!
Kereszten halt, s válttá meg, a szenvedőt!
Mindaz mit átélt érted, te ismered!
S trónra emelted, melléd, mint, gyermeked!
Első angyal volt, ki nem hord glóriát,
halandó emberből lett, ő, szent király!

Kérdezd, kérlek, kérdezd! Mi a szenvedés?
Mikor reménye halt, s ami jóra kész,
mivel híven szolgált, s kell, pokolra szállt!
Ott is téged hirdet, soha át nem állt!
Elhalványult a nap, elállt szélzúgás,
olyan lett a hang, mint a szívdobbanás.
Valahonnan fentről, valami leér,
koppan picinyt, az, amit senki sem kért.

Út porába hullt, egy kékesszürke tárgy,
női szoborféle, félarasznyi lány.
Még érte nyúlok, s kezembe felveszem,
üres tenyeremmel, megtörölgetem.
Borzongás fut rajtam, felráz, kellemes,
csodás megnyugvás, édes, tökéletes.
Csak állok szótalan, távolt kémlelem.
Keresve – kutatom, ki küldte nekem?

Legyen bárki, ki küldte, én nem adom,
soha senkinek, őszintén fogadom!
Mintha visszhangoznák csipkés fellegek,
Nem, biztos nem másé, csak tiéd lehet!
Még utadat jártad, mely jelölve volt.
Erre kellett, hogy jöjj! Így rendelte sors!
Választ vártál, csendtől, keserveidért,
valaki most megadta, így, s pont ezért!

Ezeken töprengem, s észre sem veszem,
ahogy jött, úgy eltűnt, mentő seregem.
Fürkészem a távolt, égszínkék szegélyt,
valóság volt, mit a végtelen emészt?
Hiszem, hogy van, egy „Mennyei hadsereg!”
Kik ismerik, a bolyongó lelkeket.
Vigyázzák, követik, láthatatlanul,
mikor kell, megjelennek, váratlanul.

Küzdenek érted, hogy túl éld, s megmaradj,
folytasd, miért születtél, s addig haladj!
Rögös, sáros útján, még végig nem érsz,
élted ösvénye, bármely zugába térsz.
Hová napnak fénye, már el nem hatol,
éj sötétjét törve, csillagként dacol.
HIT, mely ott él benned, mit sokszor nem látsz,
Senki fel nem fogja, csak szárnysuhogás.

S hogy itt voltak vélem, s körbe vettek ők,
elszánt, kedves, szárnyas, összeesküvők.
Ha a lányra nézek, égi adomány,
világosan látom, nincsen már homály.
Szürkéskék ruhája, fénylő homloka,
szeme szelíd kékje, hullámos haja.
Ki vélem maradt, szakasztott mása volt,
annak, ki az ÚRHOZ, utoljára szólt.

Rovatok: 
Vers