Valamikor napjainkban...

   Melinda igyekvő, korán érő típusú lány, testvérei közül mindig kitűnt kitartó szorgalma és leleményessége. Egy kisebb város melletti tanyán éltek szüleivel. Csendes, szép környezetben. Szépen teltek az iskolásévei, majd elérkezett a továbbtanulási idő, szép szakmát választott magának, mivel jó kézügyessége volt, a cukrász szakmát szerette volna kitanulni, fel is vették.
   A nyári időszakban sem ült otthon tétlenül, hiszen szorgos szüleitől azt látta, hogy mind a ketten folyton dolgoznak, hogy nekik, gyermekeknek meglegyen mindenük. Emellett nyaralni, telelni, szórakozni tudjanak menni, és a házat is alkalmanként felújították, csinosították. Ezért a fiatal lány elhatározta, hogy nyári munkát vállal. Elment édesapjával regisztrálni egy iskolaszövetséghez, ahol hamar munkát kínáltak számára, egy gyorséttermi lánchoz.
  Nagyon boldog volt Melinda, hogy végre nem a szüleinek kell megvennie a plusz telefont vagy ruhát, amit szeretne. Gondolatban már el is költötte az első keresetét arra a menő cipőre, amit látott a kirakatban, éppen a kedvenc színében virított, és a Borinak is olyan volt. Nem gondolkodott sokáig az állásajánlaton, el is vállalta a munkát. Jó természete miatt nem volt nehéz beilleszkednie. Munkatársai hamar megkedvelték. Egy forró hajnalon köszöntött be az augusztus, mint minden csütörtöki nap, ilyenkor Melinda már a krumplit sütötte a konyhában. Gyorsan repült az idő, mindig sok volt a teendő. Olyan nyolc óra körül lehetett már, amikor a konyha gőzfellegei mögül felbukkant egy kedves arc. 

Egy új fiú érkezett az étterembe, egyenesen Melindához vezették a fiatalembert, mert abban a műszakban ő volt a rangidős, így felkérték, hogy tanítsa be, és segítsen az újoncnak, amiben kell, hogy minél hamarabb önálló munkát tudjon végezni. 

- Szia! Amir vagyok! Mutatkozott be tisztelettudóan kezet nyújtva.

- Szia! Melinda. Néhány másodpercre lefagyva, elveszve a fiú gyönyörű fekete szemeiben, még nem is látott ezelőtt ennyire fekete szemeket... Csak állt és mosolygott.

- Mivel kezdek? - törte meg a csendet Amir.

- Gyere, mutatom! - mondta Melinda, és már lendületes mozdulattal tépte fel a fagyott sütnivaló zsákját.

   Amir eleinte setesutácska volt, viszont nagyon tetszett neki a lány, ezért igyekezett a kedvében járni. Melinda az első pillantáskor beleszeretett a jóképű srácba, így egyáltalán nem bánta az együtt töltött időt. Teltek-múltak a napok, a közös munkaórák. A két fiatal egyre közelebb került egymáshoz, mígnem találkát beszéltek meg  munkaidő után. Nagyon szépen alakult köztük a románc. Már csaknem egy éve jártak, amikor Melinda bemutatta a szüleinek Amirt. A nagy találkozás előtt egy telefonbeszélgetés foszlánya gondolkodtatta el a lányt.

-  Csókolom édesanyám! Nem, nem maradok sokáig Feriéknél, sietek haza! - hallatszott...

De nem kérdezett rá Melinda, miért nem mondott igazat Amir az édesanyjának afelől, hogy valójában hol fogja tölteni az időt, mert annyira izgatott volt, hogy az ő szülei hogyan fogják fogadni a nem magyar származású kedvesét. A szülők barátsággal fogadták a kis vőjelöltet. Nem ellenezték a kapcsolatot, hiszen a lányukat sosem látták még ennyire boldognak.

   Ha egy műszakban dolgoztak a fiatalok, dalolva teltek a napok.

Miután jobban megismerkedtek a szülők az ifjú lovaggal, nagyon megkedvelték, és szívesen megismerkedtek volna már ők is a fiú szüleivel, ezért elkezdték faggatni Melindát, hogy ő találkozott-e már a fiú szüleivel? Ez igen csak furdalni kezdte a lány oldalát is, hogy vajon őt mikor viszi haza bemutatni a párja. Ezért kíváncsiskodni kezdett! Faggatni kezdte Amirt, de a fiú semmit sem szólt, csak lehajtotta a fejét, és elterelte a szót más témára.

Másnaptól Amir nem ment be többet dolgozni az étterembe.