Anyai nagyapám 59 tavaszán görcsös végű botjával szétverte a konyhakredenc magas polcáról prédikáló néprádiót, mert abban hallotta meg először, hogy őt a szomszédokkal és négy holdjával együtt becsapják a közösbe. Trianon előtt még állomásfőnök volt Zágráb mellett, hogy utána idehaza bakterkodhasson, nyugdíjasan és az özvegyen ez a földecske volt minden vagyona. –Megkapják a nyugdíjasok az ingyen tűzifát is a téesztől,- mondta a rádió.

-Na az alá nem kőt a görény, amit ezektől kapunk.- vágott a szavába az egyik szomszéd, akivel éppen borozgattak. –Nem ugye..-, aztán lecsapott a görcsös bot, megtalálta az öreg az ellenséget, és leszámolt vele. Pedig valahol mélyen tudta, hogy nem a recsegő fadoboz oka a bajainak, de kora, tehetetlen dühe, no meg pár pohár borocska miatt, csak erre futotta az erejéből.

Európa és Magyarország is most mintha egy hasonló kótyagos bűnbakkereső állapotában vergődne, tombolna. Ki tette mindazt, ami történt velünk, és történni fog, ki vette fel a kölcsönöket, és mire költötte el, ki rendelte meg sorra és csapta össze a meddő, soha meg nem térülő beruházásokat, és ki mire költötte el, ki engedte meg, hogy a bankok adósságcsapdába csalogathassák a személyi kölcsönt felvevőket, ki ölte ki az életkedvet és a hitet a lelkekből?

    Politológusok, közgazdászok, szociológusok, poros archívumokban kartotékokat kotorászó történészek, levéltárosok addig keresgéltek, míg megtaláltatott a válasz, és az ellenség, együtt kiáltanak fel büszkén lefelé mutatva,- a nép. -Most fizetni kell hetedíziglen is, mert némelyikünk oly óvatlan volt, hogy utódokat hagyott itt túszul a jövőnek, fizetni kell az évtizedeken át csilléket toló bányásznak, a hajógyári lakatosnak, aki a vaslemez kopácsolásába süketült meg, a földjét egyedül, vagy a közösben megművelni akaró gazdának, a kontraszelektált, szellemileg lebénított értelmiségnek, és a majd hárommillió nyugdíjasnak és leszázalékoltnak. Ez utóbbi társadalmi csoporttal a hatalomnak az a baja, hogy hiába pusztulnak el egyre gyorsabban, az újratermelődésűk még gyorsabb. Tagadni próbálják, de Európa szerte és nálunk is a megszorítás a kulcsszó, és sorjáznak a jobbágyszolgáltatásokra emlékeztető sarcjellegű adók, biztosítások, regisztrációs járadékok, ÁFÁ-k , melyek sorvasztják a lakosságot és gazdaságot, és a negatív, önpusztító statisztikák élére taszítják fel a magyart.

Mert nem a politikusok, nem a közgazdászok és mindenféle pártideológusok, nem a bankárok, és a brókerek, nem a privatizátorok és a közbeszerzési csalások győztesei, és nem a téeszelnökökből lett zöldbárók az okai a válságnak és a nyomornak, hanem a nép. A bűn és a bűnös nincs megnevezve, tehát kollektivizálódik az egész nemzetre.

   Miért is ne? Volt ez a nép már török-barát kuruc, osztrák-barát labanc, rebellis, betyár, Kossuth Lajos, Ferenc Jóska, Kun Béla, majd Horthy, Szálasi katonája, a szláv és román néptengerbe csöppent, büdös magyar, utolsó csatlós, ellenforradalmár, népnyúzó kulák, hol egymás után, máskor meg mind egyszerre.       

    Mit nekünk ez a túlköltekezésről és könnyelműségről szóló vád, és azt követő könnyed nyomor és éhhalál, mit nekünk ez a kis enyhének ígért, de végzetesnek tűnő bűnhődés, akár a mások által elkövetett bűnökért is. A tehetetlensége, vagy fanatizmusa miatt maradása kényszerülő tömeg, mindig jó eszközül szolgált a leszámoláshoz az önmagáról elmutogató, öncélú politikai hierarchiáknak.

  Nagyapámat még az év ősze elvitte, a földjét igazoló dokumentumokat meg valamelyik földhivatal vagy levéltár szemétkosara lenyelte, holdacskáit meg odafércelték egy közeli latifundiumhoz.

De legalább ő a néprádió szilánkjai közt azon a szikkadt tavaszon egy pillanatra úgy érezhette, hogy leszámolt az ellenséggel, persze tudta.., mint ahogy mi is tudjuk …!