Verőfényes napsütés volt,
Szikrázott fenn a kék égbolt,
Ketten ültek ott a padon
Egy szép júliusi napon.

Szólt az asszony, férfi figyel,
A nőt büszkeség önti el.
Az ott az én fiam, látja,
Az ott, piros a kabátja.

Klassz kis fickó, mondja csendben,
S mosolya rebben könnycseppben.
Az enyém ott van, sapkában,
Látja, játszik egymagában.

Majd az órájára nézett,
Gyermekéhez odalépett,
Mosolyogva szólította,
S arcát végigsimította.

Itt az idő hazamenni,
Vacsorázni, lepihenni.
Édesanya már nagyon vár,
Elfáradt már a napsugár.

Ne, apa, kérlek, maradjunk,
Csak öt percet még hadd játsszunk!
Rendben van, apa bólinta,
S vidáman lendült a hinta.

S eltelt öt perc, szólott újra,
Készüljünk a hazaútra, 
Csak öt percet, apa, kérlek,
Aztán többet már nem kérek!

S apa bólintott nevetve,
Míg a hölgy szólt meglepetve,
No, ez aztán a türelem,
Ha nem látom, nem is hiszem.

A férfi merengve nézett,
Szeme könnyes, szíve vérzett
Homályos tekintettel állt,
Hangjában búbánat bujkált.

Volt nekem egy nagyobb fiam,
Most is kísért álmaimban
Itt történt, itt a közelben,
Néhány utcányira innen.

Épp hazafelé tartottunk
És a zebrához jutottunk,
Mikor jött egy részeg sofőr...
Aztán a mentő, s a rendőr...

Kicsi teste mellett álltam
Nem fogtam fel, kiabáltam
Próbáltam őt élesztgetni,
Hiába... nem volt mit tenni.

És most szívem vággyal tele,
Kaphassak öt percet vele.
Foghassam csöpp kicsi kezét
S mondjak öt perccel több mesét.

Megfogadtam, már vigyázok,
És többé így nem hibázok.
Kevés volt, mit együtt voltunk,
Hogy játszottunk és álmodtunk. 

Így hitetem el ővele,
Játékra van több ideje
Öt perccel tovább hintázhat
S így tovább tart a varázslat.

Valójában én kaptam még
Öt boldog percet, hogy elég
Időt tölthessünk el együtt
Boldogan játszva mindenütt.

Hát innen az én türelmem
Látom, játszik önfeledten
Boldogság csillog szemében
S nekem az öt perc: végtelen.

T.M.

2015. szeptember 5.