Éjszaka volt, a címre pontosan érkeztem,
Kerestem a csengőt, hiába, nem találtam.
Még talán morogtam is, és hinni sem hittem,
Megint átvertek? Pedig igen, konstatáltam.

Nyomtam a dudát, remélve, meghallják végre,
Az utolsó fuvarom mára, hazamegyek -
Nem érdekel, ezért jöttem ide, vidékre,
De tán még egy utolsó kísérletet teszek.

Elsétáltam az ajtóig, s lám, itt a csengő,
Reménykedtem, talán összejön a fuvarom.
Egy pillanat - hallatszott egy idős hang bentről,
S kinyílt az ajtó. Ott állt. Hány éves? Nem tudom.

Már megette kenyere legjavát, aprócska,
Törékeny asszony, úgy kilencven körül lehet,
Kartonruhát viselt, karján táskája, ócska,
Öreg darab, háború előtt készülhetett.

Alakja, mintha egy fekete-fehér filmből
Pottyant volna a túl valóságos jelenbe,
Akárcsak Miss Marple, mosolyogtam jót viccből,
S hetykén, nevetve, bőröndjét kaptam kezembe.

Körülnéztem a lakásban, mindenhol fehér
Vászontakaróval terítették a bútort,
A sarokban egy kartondoboz, s mi belefér,
Árválkodott, így búcsúztatta az ifjúkort.

Kivinné a bőröndömet, kedves? - kérdezte,
S választ nem várva visszacsoszogott a házba,
Egy pár percet kérek csak - s könnyes szemmel nézte
Megkopott emlékeit, és borult félgyászba.

Meghatódva álltam, szóhoz jutni nem tudtam,
Gyengén átkaroltam, a kocsihoz kísértem.
Nem vagyok jó erőben - mondta, míg becsuktam
Az ajtót mögötte, óvatosan, kimérten.

Hálálkodott, megköszönte - Milyen jó fiú,
És milyen kedves! - mondta, s bár keze remegett,
Kedvesen felém nyújtotta, s én a kis hiú,
Büszke mosollyal fogtam  a kis ráncos kezet.

Elindultunk végre, cél egy közeli város, 
De kérte, a belvároson keresztül menjünk,
Mondtam, ez kerülő, ő nevetett, sajátos
módon, halkan, lágyan szólt: ezt muszáj megtennünk. 

Egy hospice-házba tartok, mondta, senkim sincs,
Nincs gyermekem, családom, már régen halottak,
Párás szemébe hullott egy rakoncátlan tincs,
Próbálta könnyeit takarni, rám hatottak.

Csendben a műszerfalhoz nyúltam, és az órát
Egy mozdulattal lekapcsoltam. Merre menjek?
Kérdeztem, s a tükörből néztem ráncos karját,
Ahogy Isten teremtette oly törékenynek. 

S a következő két órában körbejártuk
A város minden zeg-zugát. S az emlékektől
Felvidulva a sok kis titkot szívbe zártuk,
És tobzódtunk csak végig az eseményektől. 

Itt éltem, itt dolgoztam, és itt mentem férjhez,
Itt a bálterem, hol páromat megismertem.
Megálltunk, odacsoszogott a drótsövényhez,
Mi egykor fényes volt, ma már meg sem ismerem.

Visszaült az autóba, nem szólt semmit már,
Csak mélyen maga elé révedt, némán, csendben, 
S ahogy a hajnal első sugara körbejár,
Fáradtság terült el már az apróka testben.

Menjünk, mehetünk, kérlelt, elfáradtam nagyon,
Hosszú volt az éjszaka, és sok volt az emlék.
Majd szótlanul kinézett a párás ablakon,
Ránk ült a néma múlt, az álom, a tisztesség.

Megérkeztünk, az ajtóban már várták ketten,
Egy kerekesszékbe ültették utasomat,
Bőröndjét az autóból magam kivettem,
S a búcsú tudata marta hangulatomat.

Mennyivel tartozom, kedves, kérdezte halkan,
Miközben tárcájában kutatott remegve,
Semmivel, feleltem, de kiszáradt az ajkam,
Megöleltem, ő is átkarolt, elmerengve.

Nagy örömet okozott egy öregasszonynak,
Mondta kedvesen, köszönöm, és rám nevetett,
Megszorítottam két kezét, s mint kit hajszolnak,
Mentem az autómhoz, ez hát a szeretet?

Vajon mi lett volna akkor, ha más sofőrt kap,
Aki nem türelmes, aki nem udvarias,
Vagy én vagyok türelmetlen, fárasztó a nap,
És elhajtok, mert az ember oly anyagias.
 
Lassan megértettem, ez volt az az éjszaka,
Mire talán minden ember vár, s reménykedik,
Jót cselekedhet. S mi hajtja, nem a pénz szaga,
Hanem az, boldoggá tesz, s boldoggá tehetik.

2015. június 14.