Múlt században történt, Amerika szívében,
Indián rablóbanda fosztogatott keményen,
Járták a kikötővárosokat oly serényen,
Nem ismerve semmilyen kíméletet e téren.

Jöttek, loptak, fosztogattak,  a nőket meggyalázták,
Ki útjukba került, kegyetlenül megaláztk,
Elrabolták kincsüket, mindent, mi mozdítható,
Elvitték a gyerekeket, nem megbocsátható.

Áldozatos munka mellett végre csoda esett,
Fosztogatásoknak a rendőrség véget vetett,
Felhívást adott közre a szomorú szülőknek,
Kinek gyermekei a fosztogatásnál eltűntek.

Jöttek sorban a már reményvesztett szülők,
Kísérték őket a gondtól aggódó nagyszülők,
Boldogok voltak, kik gyermekükre rátaláltak,
S Istennek mindezért lelkesen hálát is adtak.

És ott volt ő, Marie White, egy édesanya,
Kinek lányát és fiát a banda elrabolta,
Félelemmel s reménykedve, mintha sóhajtana,
Kereste ő gyermekeit, s csak magát vádolta.

Nézte a gyerekeket, arcvonásukat lesve,
Minden kicsi arcnál gondolkodva, szívrepesve,
De minden hiába, oly régen volt, hogy eltűntek,
A felismerés így nem tűnt sehogy sem könnyűnek.

Keservesen és csalódva tért volna épp haza,
Szívét, lelkét a bánat keményen ostorozza,
De lám csak, az élet néha csodákat is tehet,
Az egyik rendőrnek jó gondolata született.

Mondja csak, kedves, volt-e olyan altató dala,
Amit gyermekeinek nap, mint nap eldalola.
Próbálja meg talán ezt feleleveníteni,
Hiszek abban, hogy a dal képes lesz segíteni.

Erre az édesanya könnyekkel a szemében,
Elénekelt egy régi dalt sóvárgó reményben,
Alig ért az első versszak utolsó szavához,
Amikor két gyermeket szoríthatott magához.

Édesanyám, édesanyám így hallatszott hangjuk
Ölelték, szorították zokogó édesanyjuk.
Mivel évek során a drága arc elhalványult,
Csak a dal maradt fülükben, és szívükbe zárult.

2015. május 24.