Mikor még hivatásos katona voltam,
annak idején, kilencvennyolcban.

A Tisza megáradt,
s mi feladatot kaptunk, építsünk gátat.

Uralokkal közelítettük meg a helyet, Tarpa elejét,
nyaldosta a víz már a gátnak tetejét.

Akkora hatalmas vizet még nem láttam,
a gáttetőn csak megrökönyödve álltam.

Építenünk kellett sok ezer homokzsákból gátat,
nehogy elvigye a Tisza a sok kis házat.

Pakoltuk a homokzsákot nappal, este,
hideg volt már, reggelre vacogott
az átázott saras ruhától mindenki teste.

Ki is kellett részben üríteni Tarpát,
persze, otthonukat az emberek elhagyni nem akarták.

A faluból az emberek hoztak, kenyeret, vajat,
vagy ami otthon akadt.

Katonáim derekasan állták a sarat,
büszke voltam rájuk,
csak néztem sokszor átázott, piszkos ruhájuk.

Szerencsére útját tudtuk állni a nagy víznek,
hála az égnek, hogy így lett.

Elmúlt az ár, emlék ma már.
Később aztán a minisztériumba hívattak,
s jutalmat kaptam. Jó érzés töltött el magamban.

Köszönöm akkori katonáimnak,
azok nevében is, kiket megmentettek,
hogy közösen véghez vittük ezt a tettet.

TM