Mélységes megdöbbenéssel értesültem Dr.Für Lajos volt honvédelmi miniszter haláláról. Könnyeimmel küszködve próbálom visszaidézni mindazokat a csodás perceket, órákat, napokat, amelyeket munkatársként együtt töltöttem Vele.
Most nagy szavakat kellene mondanom, de azt nem tudok. Nem is illenék Hozzá, mert Ő nem szerette, csak az egyszerű, tiszta szót. Mert Ő maga is egy „tiszta” ember volt.
Kevés ember van, akit olyan nagyon tiszteltem egész életemben, még kevesebb politikus, de Ő… Ő különb volt minden politikusnál. Egyszerűen azért, mert EMBER tudott maradni, ebben az embertelen világban. Azért, mert hiába volt Ő egy történész professzor, úgy viselkedett a diákjaival, mint egy apa a gyermekével.

Hiába volt az MDF fénykorában a párt elnöke, a munkatársaival igazi baráti kapcsolatot ápolt, mégis talán éppen ezért lehetett Őt annyira szeretni és tisztelni. Sosem éreztük „felettesnek”,inkább egy jóságos apának, egy csodás barátnak.

Hiába lett honvédelmi miniszterként az ország harmadik legmagasabb tisztséget betöltő embere, egyszerű tudott maradni, mentes minden  felszínességtől, nagyképűségtől.

Csorognak a könnyek a szememből, amint visszaemlékszem a meghitt baráti beszélgetésekre, a közös utakra, amikor megyénkbe látogatott, és falugyűlésekre – a munkámból adódóan - el kellett kísérnem.- Persze mentem volna én anélkül is boldogan, hogy hallgassam őszinte szavait.

Hihetetlenül büszke voltam arra, hogy engem más munkatársaknál sokkal, de sokkal jobban szeretett. Azt mondta: gyűlöli, amikor nyálasan körbeugrálják az emberek, három méter távolságból hajlonganak előtte, mert ő nem érzi, hogy más lenne bármely becsületes embernél. Neki az a munkája, másoknak más… de mindre szükség van…

Azt mondta, engem azért szeret, mert fütyülök arra, hogy „Elnök Úrnak”, meg Miniszter Úrnak szólítsam. Imádja, amikor fesztelenül mesélem el a legújabb politikai vicceket, és még azt is élvezi, hogy falugyűlésre menve eltévedtünk és több mint egy órás késéssel érkeztünk, mert végig nevetgéltük az utat, és ez neki olyan nagyon hiányzik.

Az utóbbi években már nem járt előadásokat tartani, de amikor én hívtam, nekem egyetlen szavamra jött. Azt is mondta, senki másnak nem megy, de nekem igen…  Emlékszem, vonattal jött. Én vártam az állomáson, a lépcsőfeljárónál, nehogy elkerüljük egymást. Már a legalsó lépcsőnél észrevett és fülig érő szájjal nevetett rám. Persze mindenki megismerte, suttogtak körülötte, hogy nézzétek itt a Für Lajos, és mindenki nézte kíváncsian, ki várja, kire mosolyog olyan kedvesen. Én pedig igazi barátként, boldogan borultam a nyakába, mint egy várva várt jóságos apának.

El sem tudom mondani, milyen büszke voltam Rá, hogy azonnal, az elsők között állt a Magyar Gárda mellé. Mindvégig rendíthetetlenül kitartott mellettük, és senki nem merte ezt Nála szóvá tenni.

Most már a Csillagösvényen jár, onnan mosolyog ránk, a Tőle megszokott, simogató szeretettel. Nem vigasztal, hogy az Úrnak biztosan szüksége van Rá, mert a Jó Emberek nélkül mivé lesz ez az ország?

Lajos bácsi! Kérlek, vigyázz Ránk, vigyázz most már odafentről erre a sokat szenvedett kis országra mert Nélküled nehezebb lesz küzdenünk!

Szeretettel:  Zsuzsa