Elmentél, és magaddal vitted a napfény minden cseppjét. Most az éj, mint fekete bársonyfüggöny ereszkedik az égre, elrejtve a csillagokat. A hajdan dús, zöld lombok halott, sárga emlékekként hullanak a földre, mint elfeledett ígéretek, melyek már sosem teljesednek be. A szél, egy láthatatlan sírásóként söpri őket a temetővé vált tájban, ahol minden szellő az elmúlás gyászdalát susogja.
   A szívemben tátongó űr, akár egy kiszáradt folyómeder, visszhangozza a kacajod hiányát. A szép emlékek szép csendben kihűlnek, akárcsak a nyári esték tüzei, melyek csak parázsló hamut hagytak bennem maguk után. A naplemente bíborvörös palástja sem tudja többé felmelegíteni a fagyos éjszakát, csak egy utolsó, halvány játéka a távozó fénynek. Így halt meg bennem a nyár, mikor elmentél, ezer apró, halk sóhajjal, s egyedül maradtam magamban a hideg csendben.

TM