Eötvös Józseftől

A megfagyott gyermek.

Ily késő éjszaka ki jár
Ott kinn a temetőn?
Az óra már éjfélt ütött,
A föld már néma lőn.

Egy árva gyermek andalog,
Szívét bú tölti el;
Hisz az, ki őt szerette még,
Többé már fel nem kel.

Anyja sírjára ül, zokog
Az árva kis fiú:
»Anyám, ó kedves jó anyám!
Szívem beh szomorú!

Mióta eltemettek itt,
Azóta bús fiad.
Nincs a faluban senki most,
Ki néki csókot ad;

Nincs senki, a ki mondaná:
Szeretlek gyermekem!
Puszta a ház, hideg szobám,
Nem fűtenek nekem.

Melléd temetve én is itt
Miért nem nyughatom?
Szegény és elhagyott vagyok,
Hideg a tél nagyon!«

Az árva búsan zengi így
Kínos panaszait;
Felelve rá a téli szél
Üvöltve felsivít.

A gyermek fázik, könnyei
Elállnak arcain;
Borzadva néz körül, de itt
A holtak hantjain

Mély nyugalom uralkodik;
A csend irtóztató,
Csak szél sóhajt a fákon át,
Sziszegve hull a hó.

Fölkelne, jaj, de nincs erő;
Lankadva visszadűl
A kedves dombra, - felsóhajt,
S mély álomba merül.

És ím az árva boldogul,
Jól érzi most magát:
Elmúltak minden gondjai;
Az álom hív barát.

Szíve még egyszer feldobog,
Mosolyognak ajkai;
Csöndes-nyugodva alszik ott -
Meghaltak kínjai.
1833.Eötvös József.szerző.

/nyomán:Borsos Mihály kérésemre leírta, gyermekkori kedves verset/