Dőlnek a fák, reccsen az ág – bűnös ölés, ami zajlik.
Sírnak ad át ez a korszak: erdőt írt, már sose hajlik
lombkoronájuk a szélben a fáknak, s tűrjük a bajt itt.

Csurran a vérük a Földre –nevelőre – és halk ima:
sorra zuhant üde törzsek bús dala leng. Akarnia
kell, aki végzi a munkát–fűrész messzire zengi a
hasznot  remegőknek, akik űzik a zöldet a sírba.

Látni: a vágy, ami táplál - lelketlen mind, aki várja -
tarra gyalult kerek erdőt. Rettentő nagy vizek árja
beszéli: a méreg erős, s aki mérgez, sose bánja.

Ember! A gát csupa várrom: megreped, s ömlik a cefre –
mossa az út vonalát is – ne várj már új kikeletre.
Lásd a tükörben mi lettél – s nézz pusztító idegenre:
vége a Földnek - vele halsz, s ki tette: rút hideg elme.

                           Gyula, 2015.07.15