Egy ideje vacakol valami a bensőmben. Furcsa ez nekem, mert többnyire, mások segítsége nélkül,- nagyon erős akarattal - rendeztem életem.

         Ha valami vírusféle mégis ledöntött a lábamról egyszer-egyszer, hát volt egy tündéri papókám, aki tüstént ágyba parancsolt, és már hozta is a forró teát, sőt legtöbbször igen finom húslevest is főzött. Nekem. Hogy gyógyuljak. Az egyetlen ember volt, aki mindig tudta, mire van szükségem. Ápolva orvosolta bajaimat, az orvos helyett!

“ De nincs már. Akár a föld. Jaj, összedőlt a kincstár “.

 

         Magamnak kell mindent csinálnom. Nagyon igyekszem, és közben arra gondolok, ezt a húslevest ő főzte nekem. Az íze ... nem olyan. Nem is gyógyulok gyorsan, látványosan, csak pár nap, és huss ! a betegség elillan, mint az mindig elvárható volt tőlem. Magamtól! Pár nap kényeztetés, és máris szép a világ! Betegségnek nyoma sincs.

         Ha hetven felé jársz, egyáltalán nem így van. A pár nap, akár egy hetet is meghalad, pláne ha csak magad gyógyítod magad. Ma is, csurom vizesen ébredtem. Ki kell mennem. A fenébe is! miért vagyok ilyen gyenge? Alig bírok lábra állni. Ezúttal nővérem nem tágított. Orvost hívott. Az meg esetkocsit. A mentő időnként szirénát bekapcsolva száguldozik velem, rémületem helyszínére, a kórház sürgősségi osztályára.
         Kis ketyegő rendellenesség, vérnyomás probléma, ezt kezelni kell. Kis infúzio, konzultáció, mi legyen velem? Ezúttal megúsztam! Mehetek haza.

         Késő este van, mire újra otthonomban lehetek. Gyorsan lefekszem, aludni szeretnék, hogy semmire ne kelljen gondolni. De a dolgok nem így működnek. Jár az agyam. Peregnek előttem éveim. Fiatalságom, küzdelmeim, dacolásaim...  a semmivel!  Örömeim, örömeimmel! Boldogságos negyven évem!  Sírok.

         Ki látja könnyem? Ilyen megtörötten! Köszönöm neked teremtő Isten Hogy a mai napot, megint átvészeltem.
         Hallom a kánont... föntről, lentről !
“ Ez a nap is csendesen, megint elmúlt Istenem,
Semmi bajom nem esett... “

         Csak épp kicsit megérintett