Míg én lázadtam, addig Te tűrtél,
engem a fájdalom, Téged annak
hiánya űz halálra,  örök tél,
harc ereje bennünk sosem lankadt.

Sírod már hallgat huszonöt éve
csak a magad után hagyott káosz
kiált némán az égre, mi végre
volt a nyüzsgés, mi köze a mához.

Ha van is igazság, vagy ha lenne
is, mily nyakatekert és miféle,
már gondolok a létre, nem létre,
mindnyájunknak ugyanaz a vége.

Mint ahogy az én saját bűneim,
tieid is naponta köszönnek,
azután szétoszlanak a semmin,
nekem is vannak és bizony Neked

is voltak, enyémmel összeforrtak.
Hol értél véget, hol kezdődtem én,
keveredik a tegnap, a holnap,
bennem üresség, benned a remény.

Kháron siet, türelmetlen, sürget,
mi végre meddő, parttalan viták,
együtt vagy külön, neki oly mindegy,
bárkáján foltozta már a hibát.

Hárman várakozunk beszállásra,
Jó Apám, a harcunk és én magam,
ítéletre, bocsánatra várva,
egy helyre kerül okos, oktalan.

2014. március 22.