Kályhalábon vánszorgó hajnalok
lökött köldökén kereslek,
de nem lelek egyebet,
csak egy priccsen heverő,
álmokat kergető fehéregeret.

Cincogó messzeségbe vágyik
zanzává töpörödött lelkem.
Idegeim hárfahúrja zeng, s
a maszlagos csatorna felett
átrepül egy vírussal átitatott
bütyköshattyú tetem,
kinek tyúkszemére léptek.

Aztán dolmányos varjak vetkeznek,
mert a pipsóban ők következnek.
Lehet, hogy a kukkolókra
rátör a fajdalmas isiász,
akár Homéroszra az antik Iliász.

Így kelek minden rekedt hajnalon
sikítva reped rajtam a cucc, s
úgy teszek mint egy strucc.
Fejemet homokba dugom,
bús homlokomon dudor vala,
mert padlózatom szürke pala.
Búcsúzom..pááá..trallala!