Gondolat Halottak Napján 2o21
Mezei István

    A verőfényes napsütésben végig autózom a környező falvakat meglátogatva elhunyt szeretteim sírját. Ha más nem, de némi pór marad belőlem is, ötlött fel bennem. Nekem vajon hol szorítanak helyet az arra illetékesek. Majd meglátjuk…!

  Most mégsem az elmúlásról szólok, hanem az életről. Sosem akartam gazdag lenni, csak normális életet élni. Mégis nagy lábon élek, negyvenhatos cipő jó csak a lábamra. Az Isten úgy büntet, hogy teljesíti a vágyadat. Persze nem erre gondoltam. Néha mikor meggondolatlanul kesergek milliomos ismerőseimnek, az arcomba vágják: - mit tettél azért, hogy meggazdagodjál. - Semmit, villan át bennem a gondolat. Csak itthon maradtam, mikor nem volt érdemes, nem érdekből nősültem, gyermekeket neveltem fel, lediplomáztam, tanítottam, írtam, házat, hazát építettem, minden munkát elvállaltam, ami adódott.. Bizony, mindez könnyen lenullázódik. – És mit tettetek ti, milliomosok?.  Arról jobb nem tudni, nem szólni.,. -

De megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy ott éljek, ahová más nyaralni is nehezen jut el, és akkor jöjjek, ki édesanyámhoz vigaszért a temetőbe, amikor csak akarok, mint most is.    
   Példamesék tódulnak fel bennem, melyeket nem kell komolyan venni: Egy szegény paraszt fiú megy a hídon, előtte halad a gróf fényes hintajával, pompás lovaival, a lovak magbokrosodnak, a kocsi árokba zuhan. A gróf a kanálisba fuldoklik, a fiú kimenti, hálából, megkapja a gróf legszebb paripáját. Mennek hozzá az irigy falusiak. - Mekkora szerencséd van, te gyerek. - Ő csak azt feleli, majd meglátjuk… Vágtat hegyen völgyön át, a paripa megbotlik, a lovas lezuhan, lábát töri, sánta lesz. Mondják is falusiak, most mi lesz veled, nyomorék lettél. Majd meglátjuk, vágja rá ő.  Kitör a háború, minden férfit elhurcolnak katonának, csak ő marad. Most aztán nem panaszkodj, tiéd az összes asszony a háború végéig. Az csak legyint rá, - majd meglátjuk- mondja, míg a leggazdagabb özvegy szemet nem vet rá. Ezt a szerencsét, mondják, de a fukar hárpia pokollá teszi az életét. Bánja is az egykori szegény legény, hogy hajdanán kihúzta a vízből a grófot, de egy farakás mögé bújva, még most mondogatja magában, majd meglátjuk…!

  Nyolcvan éves, öreg, sváb barátom, mindig a Bibliát bújta, bár sokat nem okult belőle. Nem is volt más könyve, közben folyton a zsidókat szidta. Mondtam neki, hogy mindkét testamentumot a zsidók írták az utolsó betűig, hogy Jézus Isten és egy zsidó asszony gyermeke volt. Viccből tettem hozzá, nagyon meglepődik majd, ha a mennyország kapujában kipával, hosszú paesszal, sálommal fogadja  Szent Péter, elsápadt az öreg, majd legyintett, de kevesebbet forgatta a szent könyvet ezután. Azóta szegény meglátta, vagy nem..!

  Ateista unokahúgomnak mondtam, hogy ő már szinte vallásosan ateista. Nagy meglepetés ér, ha meghalsz, mert lehet, hogy a mennyországban találod magad. Megrökönyödve nézett rám. Aztán folytattam, a mennyországban, ha van csak a jószívűek a tiszta lelkűek, az emberségesek, a segítő készek kerülhetnek. –Ezt mondta a keresztlányom édesanyja is, mikor gyermeke keresztanyjának választott..- mondta elgondolkodva. Majd meglátod, vagy nem..!, zártam le a hitvitát. Vallásról, politikáról  felesleges vitatkozni, érzelmi kérdésekben mindenki meggyőzhetetlen, én is.

   A zöldségesnél találkoztam egykori kolléganőmmel. Nagy balos lévén kárörvendő nevetéssel tette fel a kérdést, na most az Orbán a vírus ellen vagy migránsok ellen fog harcolni. Melyik lesz veszélyesebb a hatalmának? A nyugdíjas MÁV orvos a káposztafejek közt válogatva, csak annyit morgott felénk,- mindkettő életveszélyes, ha beszivárog az intim szférájába. -  Csak azt fűztem hozzá, majd meglátjuk, meglátod..

  1976 tavaszán meglátogattam disszidens nagybátyámat Svájcban. Egy hónapig voltam a vendége. A zürichi pályaudvaron búcsúzáskor így szólt, – maradj itt, a te mentalitásoddal, naiv nyíltságoddal most odahaza, a kádára Magyarországon nem sokra mész. Hidd el, én tudom. - Majd meglátjuk, mondtam, és felszálltam Wiener Walcerre.

    Egy szegény magyar ember mikor meghalt, a mennyország kapujában találja magát. Hitetlenkedve kérdi Szent Pétertől,- hogy kerülhettem én ide, italoztam, néha verekedtem, alig jártam templomba. Igaz sok emberen segítettem, ha tudtam, de családomnak csak a legszükségesebbet tudtam megadni a rossz döntéseim miatt. Mardos is ezért a bűntudat. - Sose korhold magad, a szíved tiszta maradt,- mondta a Szent. – Nézd, itt a patak mentén vannak a reformátusok és evangélikusok. Ott fenn a lankákon a zsidók, azon a nagy mezőn a Mohamed hívők, a folyó kanyarulatában egész a láthatárig a buddhisták, körbe- körbe, ahová a szem nem lát olyanok, akik nem hittek semmiben, de nem ártottak senkinek, jók voltak, és szeretetben éltek. -  Hol vannak a katolikusok, Uram. – Ők azon a nagy falon túl, egy hatalmas liget fái alatt kaptak otthont, onnan nem lehet kilátni. Hadd higgyék szegények, hogy csak övék a mennyország. – Vajon, hol jut nekem hely?- - - Már vár a többi jó lélek, majd meglátod!-

   Mit mondhatnánk mi is most, amikor halálra szánt embertömeg ostromolja a kontinens határait, amikor keletnek miazmás leheletét hozza szél hullámokon szörfölve, havas lejtökön szlalomozva, amikor hétmérföldes léptekkel, hetedhét határon át száguld felénk a bizonytalanság, amikor az ember kezében a bölcsek köve értéktelen homokká morzsolódik szét. Majd meglátjuk…

2021. 10. 02.