Milyen is vagyok tulajdonképpen?
Erről talán a környezetem többet tudna mesélni, de megpróbálkozom a lehetetlennel. Meglehetősen szorongó, visszahúzódó és magamnak való emberkének ismerem azt, aki a bőrömben lakozik. Igaz, vannak olyan helyzetek, amikor képes vagyok feloldódni. Persze ehhez olyan alkalom és szituáció kell, ami megnyitja elefántcsont-tornyom lépcsőházának kapuját.
És milyen vagyok még?
Esendő és gyakorta eleső, de mindig feltápászkodó. Szégyenlős, de nem prűd. Hívő, de nem elvakult. Ritkán makacs, de nem megtéríthetetlen. Síró, nevető kis bohócka. Azokhoz, akiket beengedtem a szívembe, hűséges leszek a sírig. Sok rám bízott titkot őrzök, amit nem adok tovább soha senkinek.
Ez vagyok én dióhéjban...
Egy olyan selyemgubónak érzem magam, amiben talán megvan minden olyan tulajdonság, amitől pillangóvá válhatnék, de kishitűségem miatt sosem lehetek az. Egérségem és verébségem beleordítja a világba szürkeségemet. Szeretnék, de nem merek nagyokat álmodni és már annak is örülök, ha az apró álmaim beteljesülnek. Tudom, hogy lehetnék másmilyen is, de egy fura kis manó idebenn nem enged megváltozni. Talán jobb is ez így, mert aki ennyire földhözragadt, az ne szárnyaljon.
Van ám örömöm is bőven...
Azért vannak dolgok, amik kicsit megvétózzák azokat a dolgokat, amiket eddig leírtam. Amikor a Családomra gondolok, büszke vagyok és boldog. Van három szép és jó Gyermekem, négy csodálatos Unokám, él az Édesanyám és hűen kísér göröngyös utamon a Párom.
Szeretek írni és olvasni. Imádok utazni (várom nagyon az erdélyi kirándulást)
Ez is roppant lényeges...
És ami szintén életem egyik legszebb ajándéka, az a Ti barátságotok, amit szívből és szeretettel köszönök.

Szeibert Éva (alias: Szepi)