A csend hullámhosszán már magamat hallgatom,
enyém a napom, a holnapom, a fényeken
nem kell osztoznom, siket, néma a telefon,
a mindenség szép zsivaja nyüzsög fel bennem.

Ha mini-galaxis szobámon átzuhanok,
mosolyog felém a hétköznapi reneszánsz,
vigasztalnak sosem-volt, arany-dús századok,
felfrissít éjeken az emléközön-szeánsz.

Béklyóz a magány, de féktelen szabadságra
is ítél, rab, kalandor lehetek egyszerre,
feloldoz, nem köt már bigott, korlátolt dogma,
a Pokolra szállok, vagy felszökök a Mennybe.

Morzsolom magamat döngetve a falakat,
oroszlánként meglapulok, mint a gyáva nyúl,
minden mozdulatom nagy, hősies feladat,
így jár az ember, ha a magányba szabadul.

Se loholó indulás, kezdet, se lomha vég,
nincs botladozó, egymást taposó tolongás,
nem vakít csillogás, nem rémiszt a sötétség,
enyém a szigor, fegyelem, ha kell, szabotázs.

Nincs vezeklés, és bűnhődés, penitencia,
a Mérleg én vagyok, rajtam vétkek, erények,
mert jól ismer az Isten, és az ember fia
hasztalanul keresi, hol szunnyad a lényeg.

Most sercegek a jéghideg éterben halkan,
vagy tán a tegnapi ősrobbanás dübörög,
a magány szabadsága oly felfoghatatlan,
óvjatok, takarjatok novemberi ködök.

2014. november 7.