Nagypapa régi műhelyében,
hol forgácsillat száll a légben,
unokája apró keze jár,
s a mester mellett szorgalmasan áll.

A gyalu zúg, a fűrész énekel,
a fa formálódik, ezalatt egymás szemébe nézve a szív felel.

A nagyapa ráncos keze, mi vezeti a kis kezet,
s közben a szeretet hídja kettejük közt vezet.

A büszkeség fényként ragyog a kisfiú szemén,
ahogy nagyapja keze csendesen nyugszik az ő kezén.

A munka végeztével a műhelyre is lassan csend borul,
s szívükbe az örök szeretet szorul.

Egy ölelés, egy halk köszönet,
kettejük közt oldhatatlan kapocs,
melyet az öreg szív soha nem feled,
s nincs idő, mely majd eltapos.

TM