A szobor a játszótér felé néző padon volt elhelyezve. Mindennap láthatta az érkező, vagy távozó gyerekeket és szüleiket. Néha vállára szállt néhány galamb, az égből a fején landolt a fekete rigótól származó madárürülék, eső verte a kopott pad deszkáját, vagy a nap tűzött rá teljes erejéből. Mindig új emberek ültek le mellé, ki rövidebb, ki hosszabb időre. Aztán egy forró nyári este, amikor csendesült kicsit a tomboló hőség, egy ősz hajú öregúr közeledett. Arcán mély barázda jelezte súlyos és nehéz élete lenyomatát. Mosolyogva figyelte az esti város életét, csendben ült le. Majd halkan mesélni kezdett. A szobornak, vagy csak magának? Magányosságáról, párja hiányáról. Szemében egy könnycseppel jó éjszakát kívánt és elsétált. Másnap ugyanabban az időben újra megjelent, megint mesélt családjáról, gyerekeiről, unokáiról. Kicsit vidámabb könnycsepp csillant szemében, mint tegnap, de a magány kísérte ma is haza. Harmadik este is megérkezett, most magáról mesélt, betegségéről, a reményről, ami az új napok reggelén köszönti. Sokkal jobban érzi magát, amióta ide leül és mesél ezért nagyon hálás. Szeretettel simított végig a szobor karján, megtisztította a fején lévő szeméttől. Mosolyogva köszönt el, ígérte holnap megint jön. A nap hamar elszaladt, az idő odaérkezett, amikor az öregúr léptei koppannak. De a sétányon nem bukkant fel az alakja. A csillagok, a hold fényesen ragyogtak a leszálló sötétségben, a játszótér, a futópálya, a bicikliút, minden elnéptelenedett, elcsendesedett.
   A szobor szomorúan sóhajtott, hiányozni fogsz, öreg barátom, és álomba szenderült.

TM