Szelíd temetőkbe vágyom,
a csendnek árnyas rejtekébe,
ahol nem szégyen a magányom –
holtak serege jön elébe.

Olvasnám a márványok szavát:
mióta őriznek csontokat?
Tán megérezném, mi van odaát –
megmenekszik-e a gondolat?

Térdepelnék egy-egy sír előtt –
árnyékvilágban kóbor rokon –
megidéznék porladt szemfedőt:
átlátnék a néma hantokon.

Ó, nem háborgatnék én senkit –
alvók nyugalmát a föld alatt.
Csak keresném magamban fent itt,
mi belőlük bennem megmaradt.

Hajtott fővel járnék a kertben,
megállnék dús lombú fák alatt-
csak pár órára elfelejtsem:
az élet a szívemen átszaladt.

Néma elődök ott a mélyben!
Súgjátok meg nekem a titkot:
mi marad meg az örök éjben
annak – mint én-, ki egyszer itt volt?

2016.02.18. Csorba Tibor