Január harmadika van, még hajnalok hajnal, de Jancsinak indulni kell a legkorábbi autóbuszhoz, hogy Kassan elérje a Prágai gyorsvonatot, mert Olomoucon időben kell a kaszárnyában jelentkezni. Persze, a szülei már régen talpon vannak, hiszen a katona fiúk utazik vissza a kaszárnyába, üres kézzel nem lehet útnak indítani.

Édesanyja már jó pár órája a tűzhely körül sürgölődik, és ami elkészül, azt édesapja még melegében csomagolja, és pakolja egy külön bőröndbe.

Mikor Jancsi álmos szemekkel kilépet a konyhába, szinte megijedt az óriási csomagtól.

     " Édesanya, édesapa, ne csomagoljatok már annyit hiszen nem fogom bírni a kaszárnyába cipelni!"

       " Jól fog az neked esni, ismerem én a katona kosztot." Szólt az édesapja. Közben édesanyja mosolygot az orra alatt, hiszen Jancsi édesapja sokszor dicsekedett, hogy mivel ő a seregben szakács volt, bizony az ő kaszárnyájukban nem éheztek a katonák.

Tisztálkodás után Jancsi leült, hogy a kedvenc hagymás rántottáját elfogyassza - mert ilyet azért a kaszárnyában tényleg nem készítenek.

A család körül ülte, hiszen ki tudja mikor jön majd megint szabadságra. A kis Imre, az öccse nem is tágitott mellőle, olyan büszke volt a "katona" bátyjára. Édesapja meg édesanyja szerényen szembe ültek.Olyan semleges dolgokról folyt a szó, meg természetesen mindkét szülő arra kérte Jancsit, vigyázzon magára.

Az édesanyja csak úgy a sorok között megjegyezte (mindha nem is Jancsinak mondaná): " Tegnap a boltban találkoztam Potocki Marival. Mondta hogy ők is ma utaznak Prágába a szegény Mártival,"

Jancsinak megállt a falat a szájában. "Márti is most utazik..., egy vonaton lesznek..."

Vihar dúlt a lelkében. Nagyon örült, hogy legalább még láthatja Mártit, de nem tudta eldönteni, mit is tegyen , hogyan is viselkedjen most.

Mikor az autóbuszra felszált, szemével mindjárt Mártik kereste. Kicst csalódottan tapasztalta, hogy a hajnali járattal bizony a Potocki család nem utazik. Biztosan édesanyja félreértett valamit, és Mártiék csak holnap utaznak Prágába, ez a gondolat járt a fejébe. De mikor Kassán a nagyálomáson kiért a peronra, ott várakozott már Potocki Pali bácsi, Zoli, meg a tolószékben Márt is. Biztasan behozta őket valaki autóval.

Hirtelen nem tudott dönteni: Dacosan és haraggal, szótlanul haladjon el mellettük, vagy ahogy illik, köszöntse őket.

De nem is volt ideje gondolkodni, mert Zoli már kezet is nyújtott neki : "Szevasz Jancs! Milyen jó, hogy te is ezen a vonaton utazol. Legylább, ha gond akadna segítel a tolószékkel,"

Ez bizony váratlan volt. Nem tehetett mást, ő is kezet nyújtott Zolinak, meg persze, Potocki Pali bácsinak is: "Szevasz Zoli! Jó reggelt Pali bácsi!" ... Mártinak csak úgy lesütött szemmel köszönt: "Szevasz Márti!"

Márti, aki hallotta is, meg nem is a csendes köszönést, mégis vidámságot és örömöt erőszakolt a hangjába, mikor visszaköszönt Jancsinak.

Most már Jancsi sem mehetett a pár méterrel távolabb várakozó két katona barátjához. Csak intett nekik, és maradt Mártiékkal.

De bizony egy szót sem szólt. Ha kérdezték, milyen a katonaélet, csak ímmel-ámmal válaszolt, ezért inkább nem is szólították többet.

Beérkezett a gyorsvonat. Zoli és Jancsi megragadták a tolószéket, és először Mártit vitték be egy üres fülkébe. A Potocki család kényelmesen elhelyezkedett, hiszen hely volt elég, innen indították a vonatot. Jancsinak is szorítottak helyet az ablaknál, Mártival szemben.

Jancsi egy ideig csak álldogált a fülke ajtajában, mindha gondolkodna, hová is üljön le.De ez csak pár pillanatig tartott. Egy gyors elhatározással kezet nyújtott Zolinak, meg Pali bácsinak: " Jó utat! Én megyek a katona barátaimhoz, akik két fülkével odébb utaznak. Ha szükség lesz rám, nyugodtan szóljanak."  Kis szünet után, rekedtes hangon mondta: "Szia Márti! Szorítok, hogy minden jó legyen...! - és már be is húzta maga mögött a fülke ajtaját.

Értették is , meg nem is a fiú viselkedését. De Pali bácsi szemére húzta kalapját, és megpróbált aludni , hiszen még sötét reggel volt. Zoltán meg csak úgy bámult ki az ablakon.

     Márti egyedül maradt gondolataival. Még mindég a szomorú Vilia estére gondolt. Körülötte mindenki vidám volt, a fiatalok is eljöttek és sok szeretettel, reménnyel bíztatták, de neki csak Jancsi kemény szavai sajogtak a szívében.

Tegnap, mikor az anyukája hazajött a boltból és mondta, hogy talán Jancsi is a korai gyorsvonattal utazik, remény költözött a szívébe. Lehet, hogy velük utazik majd a fülkében,,, Talán még beszélni is fog vele...

De minden reménye szertefoszlott, mikor Jancsi bezárta maga mögött a fülke ajtaját.

    Január harmadika, kemény tél volt, mikor Mártival Prága felé robogott a gyorsvonat. Apukája és Zoli még szundítottak utazás közben, és később az utasokkal beszélgettek. Márti könnyes szemmel, gondolataiba merülve csendben ült. Csak az Olomouc i állomáson nézett ki az ablakon, hátha int neki Jancsi, hiszen tudta hogy ő itt száll le a gyorsvonatból.

De Jancsi bizony nem intett, nem nézett hátra. Lépkedett a barátaival, viccelődve, így Márti csak a hátát pillantotta meg.

Most már május van, szép napos virágzó május. A gyorsvonat visszafelé robog: Prágából Kassára. Mártiért már csak Zoli jött el, hiszen nem volt szükség a tolószékre. Három nehéz műtét, és hosszú gyötrelmes rehebilitáció után Márti tényleg lábra tudott állni. Igaz, hogy egyenlőre két mankóra támaszkodott, de a professzor úr azt mondta, lehet hogy idővel csak botra támaszkodva is fog tudni járni.

Természetesen Márti is örült annak, hogy megszabadult a gyűlölt tolószéktől. de nem tudta, hogyan tovább.

Mikor a gyorsvonat az Olomouc i álomáson megállt, Márti sírva fakadt. Zoli, a bátyja el sem tudta képzelni, mi baja lehet. Hiába kérdezte, Márti mindenre csak azt válaszolta, örömében sír.

Közben az járt az eszénem, hogy itt látta utoljára Jancsit.

     Márti most siratta el az ifjuságát...

folyt.köv.