Már mennyi hatalom trónolt felettem,
melyeknek meg kellett volna felelnem,
utáltam őket, és elment a kedvem,
így ők mást toltak előre helyettem.
Mindezt most, utólag nem nagyon bánom,
a vergődésem csak rossz ízű álom,
mert az élet volt a legjobb tanárom,
a sok hazug brossura mára már lom.
Kinek nem tetszem a szavam, a tettem,
fanyalogva olvas, magára vessen.
A sorsomban oly sok minden belefért,
küzdöttem értékért, vívtam emberért,
kritika és bírálat temérdek ért,
önismeret védett, mint csillogó vért.
Jöhet már bármilyen cinikus ciklus,
csalhat, hazudhat a sok lélek-alkusz,
nem kell tőlük a babér és a mirtusz,
megvigasztal a bús, régi, szép virtus.
Leperegnek rólam az ádáz vádak,
mert ismerem jól a sanda bírákat.
Sokszor szembe úsztam folyóval, árral,
azután tátogtam, mint parton a hal,
bennem mégis feldúdolt egy makacs dal,
mely szerényen-büszkén megmaradt magyar.
Már nem akarok nékik megfelelni,
az erőm is fogytán, vagy már csak ennyi,
ne is ítélkezzen fölöttem senki,
csak azt tartom törvénynek, mi isteni.
2013. október 27.