lázadva, bele törődve…

Már megengedhetem magamnak
hogy végre önmagam maradjak.
Isten, ember keze munkája
együtt bennem ősi mintára.
Vonatra ülök üres zsebbel,
gazdagságomhoz arany nem kell.
Vállaimon emlék keresztem,
múltam, ha fáj, szélnek eresztem.
Rozsdás váltó csattog alattam,
vészjelt elfojtok magamban.
Nyílnak előttem dróthatárok,
ott túlnan már semmit sem várok.
Szemben bazalt orgonasípok,
régóta nem magamért sírok.
A hazám éppen agonizál,
elaludt az álruhás király.
Erdőt járok, mely fekve rohad,
megyénkben nem lelek egy fogat.
Nélkülük nyámmogom kenyerem,
majd mások megrágják helyettem.
Ágyam szalmából font baldachin,
benne fekszem, ha gyötör kín.
Aszkéta vagyok, lusta, léha,
nem tartozom semmilyen sorba.
Csokorba kazalnyi virágot,
kötök, és temetőket járok,
vagy estig bütykölök egy versen,
higgyék írástudóvá lettem.
Még időt, haladékot kérek,
hadd, éhezzenek rusnya férgek.
Hiába emészt betegség, kór,
elvehetetlen már a szépkor.
Lázadva, vagy bele törődve,
sandítok a ködös jövőre.
Kávé, pipa, borotválkozás,
átmos az elmagányosodás.
Akár hajnalon, vagy alkonyon
némán forr bennem a nyugalom.
Hét évig tarthat már egy heted,
Hidd el, ezt te is megteheted.

2017. márc. 17.