A nagy ismeretlen epekedve vár,
de még ti itt vagytok mellettem nekem,
bennetek nincs gát, és nincs végső határ,
csak az élet, sóhaj, édes szerelem.
Hol voltatok eddig félve, megbújva,
kegyetlen megfosztva e kis örömtől,
aranyfátylat vontok jelenre, múltra,
bár tudom, hogy a jövő majd összetör.
Nekem csak Ti vagytok, és maradtatok,
meséljetek arról, mi tán sosem volt,
nyújtsátok felém segítő karotok,
hogy feléledjen bennem az, mi most holt.
Legyenek forrók mind a kihűlt szavak,
öleljenek ledér, csalfa, hű rímek,
égjen ki lelkemből a méreg, salak,
csoszogjak, száguldjak újra Veletek.
Ujjam öröme siklik verstesteken,
vonzó formák, makrancos metaforák,
dobban szívem, vagytok az érverésem,
a magányom habzsol megkésett csodát.
Képzelt csókok, nevetések és lázak,
az életet sokszor már csak színlelem,
veletek bélelem dunyhám, párnámat,
maradjatok itt örökre, mellettem.