- Drága meg nem született gyermekem!

Húsz hétig voltam bölcsőd
és koporsód, apró zigóta voltál
már szerettelek, becéztelek.
Húsz hétig hordtalak
szívem alatt, méhem honában.
Úgy akartalak, s annyira vártam
mikor mozdulsz meg odabenn!
Azt hittem, otthonod vagyok,
pedig akkor már rég halott voltál.
Könyörgöm, mért nem szóltál,
hogy bajban vagy?
Csak ültél némán mozdulatlan,
és én tudatlan árva,
csecsemőmet várva jártam-keltem,
s egy napon a téren összeestem.
Kórházi ágyon ébredtem,
őszhajú orvos állt felettem.
S közölte, magzatom halott...
spontán vetélés, azt hittem meghalok,
ám a műtét, s a gyógyszer hatott.
A Teremtő életben hagyott...

Néztem a hasam, már nem domborodott,
nem hittem el, hogy nem vagy ott...
Nem búcsúztál, el sem temethettelek,
Nélküled éltem le egy hosszú életet.
Hallod? A hangom még most is remeg.
Míg élek fogom nem létező kis kezed,
Drága, meg nem született gyermekem!
Fájó szívvel zárom bús levelemet.
Csókol Anyu! /Ki örökké szeret!/