Mikor ez az eset történt, Pistike csak öt éves volt. Mégis annyira mély hatást gyakorolt rá a fehér köpenyes, kiabáló doktor bácsi, hogy ha álmából keltették fel, akkor is pontosan tudta idézni a szavait. Ez azért is meglepő volt, mert ezekből a szavakból egy kukkot sem értett, hiszen ő eddig csak magyarul beszélt. A szülőket is nagyon meglepte ez a dolog, hiszen falujukban nagyon ritkán lehetett hallani szlovák beszédet. Értették ugyan ezt a nyelvet, hiszen három faluval északabbra már szlovákul beszéltek (vagy inkább „tótul”, ami a szlovák nyelvnek egy tájszólása ként élt ezen a környéken), de a faluban talán csak két „tót” család élt, csak ők beszéltek a családban ezen a nyelven.
    Eljött az idő, hogy Pistikét iskolába írassák. Persze, senkinek nem volt kétséges, hogy csak magyar iskola jöhet számításba. Először is, a magyar iskola pontosan a szomszédban volt. Azután anyuka, és apuka is magyar volt. Ők is magyar iskolákat végeztek annak idején, ezért természetes, hogy Pistike is magyar iskolába fog járni.
    De mikor ezt Pistike meghallotta, az eddig szófogadó gyermekből hisztérikus kis ördög lett. Kijelentette, hogy mivel minden barátja: a Tibi is, meg a Feri is Szlovák iskolába fog járni, ő bizony át nem lépi a magyar iskola küszöbét.
-   De Pistike, hiszen szlovák iskola csak a szomszéd faluban van, és oda gyalogolni kell. Meg mi sem tudunk neked a szlovák iskolai anyagban segíteni, hiszen mi is nehezen beszéljük ezt a nyelvet- érveltek a szülők.
    Pistike bizony hajthatatlan volt. Kijelentette, hogy ha magyar iskolába íratják, ő nem fog tanulni semmit, a szlovák iskolában meg úgy fog tanulni, hogy nem lesz szüksége segítségre. Persze, a szülőket ez sem győzte meg. Ezért Pistike az utolsó tromfját játszotta ki:
-    Végre érteni akarom, mit kiabált ránk a doktor bácsi Kassán, mikor leestem a szánkóról. Biztosan haragudott, mert nem beszéltünk szlovákul. Ezért akarok szlovák iskolába menni.
    A szülők meghányták-vetették a dolgot.  Nem is tudták mit tegyenek. Annak idején mindkét család rajta volt a kitelepítési listán, és csak valamilyen csoda mentette meg őket. Itt maradhattak, de mindég úgy érezték, a hazájukban idegenek. Nagyon féltek, hogy majd jön megint egy kormányrendelet, és mehetnek Magyarországra. Pedig Pistike apukája a háború alatt járt leventeoktatásra (szerencsére mire harcba vonult volna, vége lett a háborúnak), és a leventeoktató, aki Debrecen környékéről volt, csak úgy szólt hozzájuk: „Büdös tót kommunisták.” Szegény gyerekek. Azt sem tudták mi az a kommunista, és a tót nyelvből is nagyon keveset értettek. Ezért bizony nagyon rettegtek a kitelepítéstől, hiszen itt „kurva magyarok” voltak, ott meg „büdös tóth kommunisták”!
    Fájó szívvel, de a szomszéd faluba íratták be Pistikét, és így tett a szülők nagy többsége is. Pistikének az anyukája legalább eltökélte magában, hogy naponta fogja a gyermeknek tanítani a Magyar történelme. és irodalmat, hogy Pistike ne szakadjon el teljesen a gyökereitől.
    Szeptember elsején csoportosan mentek az első osztályos gyerekek a szülőkkel a szomszéd faluba a szlovák iskolába. Szorongva beültek az iskolapadba, és minden anyuka megtanította gyermekének, hogy ha a nevét hallja, mondja azt: „Tu”. Még ők sem tudták, hogy az annyit jelentett:”jelen”, de ezt mondták azok, akik kicsit tudtak tótul, ezért ők így tanították meg a gyermekeket.
    A tanító néni mosolygósan kedvesen beszélt, de egy szavát sem értették. Mikor a névsorolvasásra került sor, minden gyerek kivágta a jól begyakorolt”Tu”-t. Szegény tanító néni erre azt hitte, hogy a gyerekek tudnak szlovákul, de mikor egy kislányhoz újra szólt, megdicsérve a szép maslit a hajában, az csak azt szajkózta „Tu”.
   Most már igazi rémület ült a tanító néni szemében. Hogyan tanítsa írni, olvasni, számolni ezeket a gyerekeket, mikor egy szót sem értenek szlovákul, ő meg nem tud magyarul…

Folyt. köv.