Oltárt emeltem szerelmünknek én
szívem közepén,
imaszőnyegem haldokló remény
a semmi közepén,
mellettem halkan, osonva lép,
maga a lét.

Ezernyi színes emlékgyertya ég,
most is még,
ezernyi suttogó, kéklángú fény,
mind mesél,
dalukat kábulva hallgatom én,
szívem közepén.

Kábult mámorból ébreszt a lélek,
mégis élek,
szememről lehull a varázsló igézet,
körbe nézek,
itt térdepeltem le hat teljes évet,
szőnyegemen.

Észrevétlen teltek el ezek évek
nélküled,
lelkem parancsol már szívemnek,
ne szeresd,
ezernyi csodája vár még a létezésnek,
a múltat égesd!

Rongyos imaszőnyegem összetekerem
csendben,
emlékgyertyáimon kihunynak a fények,
sötét lett,
arcom tárom a napsütésnek, szélnek,
újra érzek.