A lelkemben mindig gyertyák égnek,
termeim bejárják e rejtelmes fények,
hálát adok a földnek és az égnek,
elfogadom a kezdetet és a véget.

Minden rám hajló, őszi alkonyon
a pislogó lángok árnyékát vallatom,
a halált miért is veszem zokon,
feledni mindent az egyetlen alkalom.

Az emlékezet egyre mélyebbre ás,
születés, temetés, talán feltámadás,
a körforgás ugyanaz, és folyton más,
torkon ragad szüntelen gyász.

A fekete kanócom magamban égetem,
hiába az akarat, és a fegyelem,
az otthonomban sem találom helyem,
nem vigasztal a csend és a kényelem.

Árván, egyedül, szeretteim nélkül,
a sors nem kímélt, és nem könyörül,
az ember ellenszegül, de mindenek közül
a legnagyobb bánat a mellemen ül.

Ők, ki tudói végső titkoknak,
üzenik, akkor is, ha semmit sem  szólnak,
ajándék az élet, és még felkel a Nap,
csak éljek, és egy kicsit értük is lobogjak. 

2013. október 27.