Így hetvenhárom évesen, lassan, de biztosan, lelassultam. Hatvannyolc után kezdtem érezni, évente kettő, mára pedig, mintha három évet tennék magam mögé.
Már túl nagy a kert, nem tudom szépérzékemnek megfelelően vinni, már külső segítségre szorulok. Csabi becsületére legyen mondva, nagy segítségemre van, önállóan nyírja a gazt, cserjéket, esetenként a túl nagyra nőtt fákat is kivágja, de mégis látni: az én kertem nem az ő kertje. Ez itt bérmunka. Igény csak.
A ház körül? azt én csinálom! Minden nap alakítok itt-ott valamit. Mégis, mire beköszönt az ősz, rám nől minden! Most van az ideje az őszi nagytakarításnak. Sok, túl sok a növényem. Jövőre kevesebbet hagyok meg, ősszel ne kelljen annyi zöldséget eltakarítani.
Figyelem mások hogyan csinálják. Próbálok aszerint eljárni én is. Szomszédom egy-két óra alatt példás rendet tesz, én már fél napja dolgozom, hajolgatok, húzgálom a már nem viruló növénykéimet, és alig haladok valamit. Nem bírok rájönni arra a technikára, hogyan kell hamar végezni a munkával.
Itt van például a fűnyírás. Korábban pár óra alatt az egész kertet, udvari portált lenyírtam. Ma - azon kapom magam, nem tudom egyszerre megcsinálni, hagyni kell holnapra is valamit. Aki kertet gondoz, tudja, milyen nehéz ezt elfogadni, hiszen az embert az vezérli: még ezt a kicsit ma mindenképpen megcsinálom! A szemem még nagyonis jól látja a szépet, olyan legyen az enyém is. Hát nem megy!
Persze hogy nem! 7X3 lettem, gondtalanul viselem, de fizikálisan mindenképpen gyengülve. Növekvő éveim számával arányosan csökken teherbíró képességem.
De élek, s beletörődtem a fáradtságba, csak az agyam fogadja el nehezen, további lassulásomat.

Meg kell találnom azt az értéket, amivel még elbírok, s amit kedvvel teszek. Istent hívom segítségül, adjon ötleteket, s hozzá erőt.

Elfogadom Uram amit adtál... adsz