Mi az, miért igen gyakran megmarkoltak tollat?
Elmélázó ábrázattal versszakokká róttak.
Illatos fuvallatában fürdetve szellemét,
kitárja az égbolt felé, tág csillagrendszerét.

Ki más lehetne pont ilyen, az érzékeny költő,
reinkarnálódott benne tucat emberöltő!
Oly sokszor megénekelte, ragyogott a Múzsa,
még átszellemült zenészként, lantját előhúzta.

Hej de sokszor olvadozva hallgatta a lányka,
homályos lett tekintete, reszketett a szája.
Szelíd őzikeként nézett, arccal felé fordult,
lesütötte kék szemeit, mert a könnye csordult.

Megremegett borzadozva, még húrokon zsongott,
Cyranó sirámaként az ürességbe kongott.
Kínzó édes szívfájdalom beteljesült végzet?
Dehogy, csak egy apró seb, mit Ámor nyila tépett.

Azt hiszed, véletlen, hamar megszabadulsz tőle?
Elillanva köddé lesz, hírt sem hallasz felőle?
Rádöbbensz, lépen ragadtál, ez jár a fejedbe,
gyönyör mámorában izzassz el vagy kötelezve.

Erős férfi vagy, gondolod, nem eshet meg véled?
Hiába állítják sokan, mert mindenki téved!
Fontos teendőid vannak, nem érsz rá te erre,
valamiért, még is mindig, ő jár az eszedbe.

Elmerengve álmodozol, kedves arcát látod,
tested fáklyaként serceg, ég, ölelését vágyod!
Indulatod gerjed, száguld, lüktetve a vérben,
Foszforeszkálva világol, szent elmo tüzében!  

Isten kérded, miért - e kín? Légy Uram irgalmas!
Pillanat volt, apró szikra, máglya lett hatalmas!
Bordó lángnyelvekkel még, az ég alját nyaldossa!
Keresztjére ráfeszülök, mellkasom mardossa!

Szelíd mosolya csillogón, víztükrét fodrozza,
feszültséged szét ne tépjen, csókjával oldozza.
Majd átkarol, hozzád simul, feltölt békességgel,
nyugalmat ad, úgy vesz körül, véd szeretetével.