A lélek mélyen eltemetve várja,
hogy nyíljon végre gyönyörű virága,
szabad legyen, világokat átszelő,
napsugarat, csillagokat kergető.

Ha a lélek beszélni tudna,
hangos lenne minden eldugott utca,
jajszavától repedeznének falak,
nevetéstől hullámoznának tavak.

Nem rejtené könnyek mögé bánatát,
szorítaná mellkasába sóhaját,
örömében nem halkan átölelne,
hanem hangosan jönne, dörömbölve.

A lélek, a szív bár nem tud beszélni,
de nagyon tud fájni, mindig remélni,
ha virága elszárad, nincs tovább,
szabadulást keresi mihamarább.