Juhász Gyulára emlékezve
Röpképtelen gubbad a lelkem –
szárnyát szegte kardos rémület:
csak vacog magába tekerten,
kalitja éjsötét, mély üreg.
Mintha menekülne e testből,
ki a tükör szerint én vagyok –
talán megijedt a szereptől,
amit világra jöttömmel kapott?
Nem áll a vártán, nem kormányoz,
elmém hajója partra vetve:
homokba süppedt, egy karátos
vasdarab, amit rozsda enne.
Szürke virágok illattalan
hajolnak földig – nem köszönnek:
lúdbőrzik már a föld alattam,
s felettem keselyűk köröznek.
A kedvesem csókja íztelen,
szép szavai nem érnek el hozzám,
tollam hegyén a vers rímtelen,
s nyűtt szívem töri el a bordám.
Sejttelen lelkembe mart a rák,
s egyre falja képzetes testét –
ó jaj, Belzebub foga rág.
A nappalok végzetes esték:
a hangulat nem hullámzik már –
megfagyott tükrén korcsolyázik
a halál – táncába ráncigál:
siklunk a fényből a homályig…
2016.11.11. Csorba Tibor