A Magellán című egyik televíziós műsorban bejelentették: tudományosan is bebizonyított tény, hogy a léleknek súlya van, mely átlagosan; 4-6 gramm.

        Halálukon lévő rákos betegek engedélyével az egyik amerikai egyetem kutatói minden ágyat nagyon érzékeny mérlegre állítottak és az egész kísérlet alatt videófilmeken rögzítették – betegenként – a történéseket. A kísérlet során bebizonyosodott, hogy a halál pillanatában a test átlagosan 4-6 grammal lett kevesebb, mint a halál bekövetkezte előtt.
Azóta ez a bizonyított tény sokszor megfordul a gondolataimban: bizonyít, de kinek.
Aki hisz a lélekben, az bizonyítás nélkül is hitt benne. Aki pedig nem hitt, az ettől az érvtől sem lesz lélekhívő. Talán a kételkedők azok, akik most felkiálthatnak: na, ugye, tudtam én! Szövögetem tovább a gondolatokat; mitől függ, hogy melyik lélek milyen súlyú?
Az eddig leélt életek sorát hordozza talán? A hosszú évláncok alatt megtapasztaltakat? Azt, amit eddig tanult a lélek, aki levetette sárruháját?
Vagy ennek a most halt embernek a lelki terheit? Azt, hogy milyen embere volt a köznek, a népnek, az emberiségnek? Mit tett le az asztalra másokért, a nagy egészért, vagy egyetlen ember is számít?
Esetleg a lélek súlyát az határozza meg, hogy milyen szívvel és lélekkel élte le az egyén az életét? Mennyire tudott szeretni másokat? Mennyire tagadta meg önmagát egy közös célért?

      Ízlelgettem a válaszok mérhetetlen sorát, hisz bőven van lehetőség. Aztán arra a meggyőződésre jutottam, hogy a lélek súlya a leélt életek alatt begyűjtött egyetlen kincs: a szeretet.