Láttam a jövőt, csendben jött, egészen halkan,
Belefájdult érzékeimbe, én ott kicsit belehaltam.
Láttam kínt, haragot sikítva, könnyben áztatót,
És meghalni láttam az ellene büszkén lázadót.

Az égből nem eső hullt, az már régen odalett,
Helyette könnyfelhőkből hullt a megcsalt képzelet.
Nem láttam mosolyt ritkán, oly elvétve csak,
Eltaposva, a porba hullva sok szépséges pillanat.

Láttam gyermeket, ki játszani már régen elfelejtett,
Nagymamát, ki minden nevetést a kontya alá rejtett,
Láttam anyát, ki szülni akkor már nem tudott,
Szégyen pírjába bújt, s titkon gyermekmosolyt lopott.

Láttam az embert templomok sötétjébe bújni,
Megpróbálta, de föladta, nincs már hova futni,
Hogy mit tettünk, arra már nincsen bűnbocsánat,
Nem hallja meg az Isten megbánó imánkat.

Rejtőzni kényszerült sok boldog, derűs pillanat,
Titkon ölelt, ki arra vágyott valahol a takaró alatt.
Láttam a jövőt sötéten, csendben meghasadni,
Reményt a reménytelenségbe csendben belehalni.