Maga elé nézett, arcát felemelte,
íjként megfeszülve remegett a teste.
Tétován lépeget karjait kinyújtva,
most, mintha kanócként lobbanva kigyúlna.
Mint ki megragadja az utolsó esélyt,
görcsösen markolva gömbölyded fanyelét.

Jöjj, lány, fogd a csákányt, üsd, törd a kőfalat,
szikrázik az acél, foszlik a vakolat!
Verd, peregjen dobként, derekad hajlongjon,
por a könnyeidben bőrödhöz tapadjon!
Mely lehull, s karodon, keveredve vérrel,
világol, szivárványcsóvát húzva fénnyel!

Ne lankadj, bírd, küzdjél, nézd, sorokat írok,
én, a tehetetlen, ki csak tétlen sírok!
Minden csapásodat áldom fohászkodva,
tántorgok nihilbe bőszen kapaszkodva!
Üvöltök, hogy hangom messzeségbe szálljon!
Itt vagyok, itt, Uram, add, hogy nekem fájjon!

Szakadjak tépetten szilánkdarabokra,
legyek az igazság groteszk paradoxa.
Hol felállva tapsol, ünnepel a sátán,
kigúnyol, vigyorog bukásunkat látván!
Rekedt hangon zengem, erőd ebből nyerjed!
Döngesd, zúzd, fel ne add, sújts le újra, verjed!

Mit rendeltél, Uram, mondd hát, mi a sorsunk?
Maradhatunk benne, s kételyeket oldunk?
Vagy szélvészzsonglőrként, garabonciásként,
torzó életregényt epizodistákért.
Virágszirmot hintsünk tűnő hajnalára,
halódó reményünk megásott sírjára?

Vízió a vágy csak, s bágyadtan ténfereg?
Nem igaz, száguldott, nagyon is létezett!
Láttam, hidd el, láttam, elért, űzött, hajszolt!
Lángolt, ujjaival mellkasomba markolt!
Égbe szórva hintett pazar csillagözönt,
s kitépett belőlünk bénult, méla közönyt!

A résen, az elsőn, amit kibontottál,
hallják a hangodat, Istenem, hát szóljál!
Ha csak egy sóhajtás lesz kis fuvallattal,
hoz majd kikeletet friss esőillattal.
Melyben megmártózva fáradt tested éled,
szunnyadó kisdedként mosolyogva ébred.

Vergődik a tudat, végtelen a tánca,
hazug akkordoknak filharmóniája.
Faltól-falig árad, majd hamisan kongva,
kicsorbult frázisként visszahull a porba.
Lázad az indulat utószor, még egyszer,
s bölccsé szelídül, hogy többé már ne veszd el.

A gonoszság pompás köntösében lófrál,
fűzfapoétaként süketeknek strófál!
Vakoknak képet fest vehemenciával,
falra mázol freskót önimádatával.
Atlantiszként süllyed becs és a tisztaság,
erényként tetszeleg kishitű szolgaság.

Emeld hát fel ismét, sújts, kérlek, ne kímélj,
rám fröccsen a kő, szemembe csorog a vér!
Nézem sziluetted, tágul a rés, haladsz,
látható vagy már, és ledőlnek zord falak.
Világosság támad, elernyedt testedet
tartom, még csókolom kezedre véremet.