Szalmatetős kicsi kunyhó
rogyadozva áll,
lakója rég elköltözött,
ott csak madár jár.

Vályogfalát rózsa futja,
s virágos a tornác,
kapaszkodik, illatozik,
mintha élni hívná.

Öreg teknő szomorkodik
fal mellé támasztva,
rozsdás kapa árván lóg
fa ágára akasztva.

Szú ette meg ajtaját,
csönd muzsikál zsanér helyett,
múló idő szélben ballag,
nem zavarja meg a jelent.

A sarokban porral fedve
hintaszék vár mozdulatlan,
mintha csak egy álom ülne
tűnődve a délutánban.

Kemencéje még őrizget
egy mesét az illatából,
hol kenyér sült, s szó született
a szegénység parazsából.

Pókhálós az ablak széle,
mint csipkézett emlékezet,
múlt szavait őrzi halkan
a megrepedt üveg felett.

Padlóján egy fonott kosár
félrebillent, szakadozott,
egérrágta vagy elfáradt,
minden része szertefoszlott.

Kert végében hallgat a kút,
rozsdás vödre mozdulatlan,
víz helyett csak az ég kékje
néz le rá a délutánban.

És a szél, a régi szél,
ha végigfut a tájon,
suttog, mintha azt mesélné,
itt is volt egy álom.

TM