Kovács volt az én apám:
szilaj tűznek hű őrzője,
rideg vasnak idomárja –
ő vert béklyót az ördögre,
sütött patkót száz lólábra,
s hintett vigaszt néha rám…

Tanyák bús magyarjait
űzte hozzá dúlt föld éhe,
tiport kalász szent fohásza –
hajnalban gyűltek köréje,
ő volt reményük kovásza,
velük kelt a balga hit…

Üllő szarván csend szakadt,
becsengetett gyötört lelkek
lelakatolt bizalmába –
rőt lángok fémet öleltek:
szürke, vörös, aranysárga -
idő rohant, rend maradt…

2018.11.19.  Cs.T.