Meddig megyek még
a sárban tántorogva?
Meddig gyaláz még
az élet engemet?
Tán mostoha gyermeke
vagyok én a létnek?
Kit csak üt, de soha
meg nem szeret?

Játszik vélem, kemény
kövekkel megdobál,
S úgy megrángat,
mint rab a zárka ajtaját.
Korbáccsal súlyt, mint
álnok gonosz fajzatot,
kit szült az anyja, majd
szüntelenül, naponta átkozott.

Átok é vagy áldás
hát az élet?
Mennyi rabságban
eltöltött évek vártak engem...
Mennyi vigasztalan
órák múltak fájdalomban,
de igaz szívet az angyalok
számomra egyszer sem hoztak.

S az idő oly gúnyosan
nevet mindig énfelém,
Jól tudja, mily
porszem vagyok néki.
Vígan kacag a
tél fagyos hidegén,
míg az én lelkem didereg,
s reszketve nyújtja ki kezét.

De majd eljő a
várva várt holnap,
a remény bennem
nem halt meg végleg.
Várok! Majd szeretni
mernek az emberek - érzem.
Egyszer talán...
Jobb világra ébredek.

2023. október 6.