Hajléktalan lett a lelkem,
kóborol az éjszakában,
mint a kutya, oly kiverten:
csak egyedül csak magában.

Sikátorok bús lakója,
kihalt terek árva őre –
nincs, ki szánja, nincs ki óvja:
menekülnek, futnak tőle.

Hű barátok, szép szerelmek
háromszor is megtagadták –
nem kérdeznek, nem felelnek:
megvetik a világ fattyát.

Istenekben kételkedett –
sértett papok megkövezték.
Ítélkezett dogmák felett,
bizonyságát nem követték.

Másképp mérte a világot,
vén tudósok kiátkozták –
csukott szemmel többet látott:
ép elméjét lefokozták.

Koldussá lett, kéregető –
égre írta, amit vágyott.
Hordozta egy síró felhő:
„Igazságot, igazságot!”

2016.11.22.  Csorba Tibor