Tüzesen süt le a nyári nap sugára,
a Fő utca sarkán egy háznak udvarára.
Fölösleges dolog sütnie oly nagyon,
mert a terasz asztala, úgyis üres vagyon.
 
A legény bent cseverész, kocsma hűvösében,
fél liter rizlingfröccs lötyög a kezében.
Szájában cigi lóg, oly vígan pöfékel,
és a csapos lánynak udvarol bő hévvel.
 
Tengernyi pia van, üvegben körülötte,
de ő a szemeit, arra nem vetette.
Egy kőhajításnyira van tőle a sörcsap,
szomjas szemei, odatapadtanak.
 
De nem ám a sörcsap rézfoggantyújára,
hanem a sörnek kifolyó habjára.
Jó kemény habjára, finom illatára,
a csapos kislánynak, minden mozdulatára.
 
Mert a kocsmában dülöngélő vagány,
Béla az, kit önök felismertek talán.
Ki pedig a túlfélen, a rexasztalt nyúzza,
Kálmán az a Béla egyetlen barátja.
 
Te kedves barátom, legjobbik Kálmánom,
gyere ide hozzám, én most így kívánom.
De ne gyere ám hozzám üres kézzel,
csak a két markodban egy –egy üveg sörrel.
 
Tudod Bélám, tudod, én örömmel mennék,
hogyha a rexasztal foglya én nem lennék.
Addig nem mehetek, mert csak arra várok,
amíg a legnagyobb lukra nem találok.
 
Ezeket mondta a Kálmán a Bélának,
miközben végében állott a kocsmának.
De aztán megindult, hívta a söntéspult,
ott is a legnagyobb pohárért behajolt.
 
Gyere hát gerlicém, gyere hát galambom,
ami most benned van, lemegy a gigámon.
Most, hogy a haverom nekem ezt fizeti,
hé, csapos, még egyszer gyere csak töltsd teli!
 
Így ittak estelig, két haver jó kedvvel,
ölelték is egymást, igen csak nagy hévvel.
Aztán elindultak, dülöngélve mentek,
egymást támogatva, csak-csak haza értek.