Életemnek e szeszélyes, szeles telén,
egy padon ülök városom kopott terén.
Elmerengek forró nyaraim hűlt helyen,
Dévaj évek, kevés erény csoszog felém.
Beszűkülnek a kis utcák és az egek,
utóbbi időkben inkább már temetek.
Félig telt, vagy üres a nyugdíjas kosár,
a pénztárnál hosszú néma sor álldogál.
Erre felé nem élnek már úri szabók,
meghajlott  a tartás, és elfogyott a bók.
Az emberek hallgatnak, alig beszélnek,
ellopta szavuk a kor és a természet.
Tornyok és műkövek, terek, üres termek,
drága, korrupt tervek kihagyták a lelket.
Mintha sietnénk, pedig már rég nincs hova,
vakon tátong az üzletek tört ablaka.
Csend, itt-ott alattomos, halálos neszek,
egy eldobott újság halkan zizeg, sziszeg.
Ki a befogadott, ki a befogadó,
már hallgatóság nincs, csak pár vad hangadó. 
A kezem megnyalja egy elszökött kutya,
mert hozzám vonzotta egy lekváros bukta. 
Az állomás körül tántorog két részeg,
otthon most fűtetlen és rideg a fészek.      
A tó felől ránk sóhajt az északi szél,
értem is, nem is, hogy miről mesél a tél.
Szatyromban cipelek töröttet és épet,
Konjuktúra, válság és szegényes évek.
Mi az, mi még mindig éget, tovább sodor,
felállok, és indulok kopott padomtól.
Hazamegyek egy néptelen, kis házsoron,
élettel töltöm meg majd szellemvárosom.