Áprilisban, a hátsó kertben,
cicánk, Szerénke szenvedett.
Elérkezett a fialás ideje,
Sírt Szerénke, nem volt helye.

Szaladt Hópihéhez gyorsan,
„Segíts tesóm, mert nagy baj van!
Úgy érzem, hogy mindjárt szülök,
Csak fekszem én, már nem is ülök!” 

De Hópihe úgy megijedt,
El is szaladt... no de ilyet?
Nem tudta, hogy mit csináljon,
Mert ő szülést még nem látott. 

Szegény kicsi Szerénke,
Ment Pacához reménykedve,
Hátha ő majd segít rajta,
De a kutya elzavarta.

Nagyapa a gallyakat égette,
A vizes kannát kézbe vette,
Tűzet gyorsan eloltotta,
Hópihét  meg ölbe fogta. 

Odavitte Szerénkéhez,
Még mindig sírt az árva lélek.
Hópihe őt átkarolta,
Vigasztalta, nyalogatta. 

„Ne félj Szerén itt vagyok már,
Segítek én, bízzad csak rám!”
„Jaj én lassan elalélok,
Fáj mindenem, majd meghalok!”

Nagyapa végzett a munkával,
Nem törődött semmi mással.
Szerénkéhez ment ő tüstént,
Segítse neki  a szülést.

Voltak már az előjelek,
Mindjárt lesz a cicagyerek.
Hozok dobozt kiscicám!
Abban lesznek a cicák. 

Nemsokára három óra,
Szerénke sír már régóta.
Félnégykor jött az első cica,
Fekete Kormos Bandika. 

Ötórára volt már három,
„És a végét nem is látom.”
Kínálja nagyapa tejjel.
„Igyál cicám, fel a fejjel!” 

Este van már, nyolc óra.
Öt cica a dobozba.
Reggel ahogy pitymallik,
Meg is van a hatodik. 

Kiválasztjuk az alomból,
- Szerénke már dorombol. –
Ezt a szürkét, semmi cicó.
s a neve Selymes Micó.

Huszonkettedike van ma,
A cicák születésnapja.
Felneveljük őket szépen,
Reméljük, hogy egészségben.

Sajnos Hómancs elveszett,
Tán mérges egeret evett.
Őt mi sohasem feledjük,
Most a mesét befejezzük. 

Nyírbogdány 2009. május 1.